2008. március 3., hétfő
Szelíd jövő
Kedves Utasaink! Önök az utolsók, akik tehettek volna valamit a lakhelyük megmaradásáért... Nem tettek semmi, szóval akit a Föld2- ig sírni látunk, ecetbe mártva bocsátjuk a legközelebbi bolygóra, egy k**va szavuk Nem lehet... Az F2-n kiépített házak már vannak, mivel az F1-en maguk voltak az utolsó 18 ember, ezért ott maguk lesznek az első 18. Tegyenek úgy, ahogy gondolják, ez a második utolsó esély... Ha életre akar kelni valami a magukkal hozott fertőből, ami miatt szétlakták a Földet, a csomagjukban található kézifegyverrel szíveskedjenek fejbe tárazni. 478 óra múlva megérkezünk, Jó Utazást.
2008. február 19., kedd
Márai Sándor - Napló, 1956
Márai Sándor
Napló, 1956
Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek.
November 7. – Nyolc óra repülés után, az óceán és a felhők felett, hirtelen robban fel a fény. A gép Nyugatról átbillent Kelet térfogatába. Nem „hajnalodik”, – hanem egyszerre vakítóan fénylik a világ. Vastag, gyapjas felhőzet felett repülünk. Az égbolt olyan kék, mint ahogyan még soha nem láttam. Még két órát repülünk így. A gép hirtelen leereszkedik a felhők sűrű, vattás anyagába: minden elsötétedik, negyedórán át felhőben repülünk. Aztán a mélyben derengeni kezd valamilyen barna, ismerős anyag. Szárazföld, Európa.
Skóciában szállunk le, Glasgow közelében. Félóra séta a repülőtéren, a rács mögött, ahová egyenruhás nők terelik az utast. Ez a rács már ismerős, európai. Szitál a köd.
Félóra múltán tovább. A Csatornát néhány perc alatt szeli át a gép. Aztán leszállás nélkül át Belgiumon, Hollandián. Tizenhat óra repülés után sima leszállás Münchenben. Az utcákon félárbocra eresztett zászlók, gyászünnepély Magyarországért, tüntetők.
München, november 10. – A menekültek beszélnek. Egyik – mérnök – néhány nap előtt még látta Budapesten öcsémet. Egy másik azt mondja: „Kérem, most már késő. De volt itt néhány nap... október huszonháromtól talán november másodikáig... amikor az országnak olyan kormánya volt, amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott... a Nagy Imre kormány... miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?” Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van, aki visszamegy. „Az oroszok éjjel nem mernek kijönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon.” Aztán megint, átmenet nélkül: „Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vasfüggöny... Mindenki jött és ment, ahogy akart... November háromig ez így volt, még aztán is két-három napon át... Most már nehezebb... De még most is lehet...”
Megint, következetesen: „Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a varsói szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt ... Az oroszok maguk sem tudták, mit akarnak? A szabadságharc október huszonharmadikán kezdődött, az orosz tankokat szétvertük, visszavonultak, nagy zavarban voltak. Gerő és a kommunista kormány elmenekült.” Megint többen beszélnek egyszerre. Ugyanazt mondják: „Nagy Imre kérte, hogy küldjön az Egyesült Nemzetek megfigyelőket Budapestre. És volt mód reá, hogy ilyen bizottság megérkezzék... A repülőterek Nyugat-Magyarországon és Pest körül mind a szabadságharcosok és a magyar honvédek kezén voltak... Az Egyesült Nemzetek főtitkárának és egy bizottságnak módja lett volna azonnal Budapestre utazni, ahogy Nagy Imre kérte... Mind ezt reméltük.” Más hang: „Az első izgalomban mást is reméltünk, fegyveres segítséget, úgynevezett UN rendőri csapatokat.” De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen. Az Egyesült Nemzetek nem kezdhet háborút Magyarország miatt... És mi lett volna a vége? Az ország elpusztul, hadszíntér lesz, ahol az oroszok kipróbálják az atomfegyvereket is.” Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mint olyan tárgyilagos, fegyelmezett; egészen másfajta ember, mint ahogy a „szabadságharcost” elképzelik. Ezekből az emberekből az elmúlt évek kilúgoztak minden romantikát. Csak tényekről beszélnek. Ezt mondja: „Ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást... Amikor a világszervezet megfigyelői ott vannak...” Ezt többen is mondják. „Most már késő, ha akarnak is jönni” – mondja egy öreg ember. – „Most már nem engedik be őket Kádár és az oroszok.”
A valóságról beszélnek, nyugodtan. „Kérem” – mondja egy idősebb ember, ügyvéd – „nagyon gyorsan történt minden. Azt hittük, hogy az oroszok beleegyeztek a tényekbe, olyasféle státuszunk lesz, mint Ausztriának. Vagy valami hasonló. Október harmincadikán Moszkva elismerte, hogy ha szabadságharc jogos volt, bejelentette, hogy kivonják a csapatokat és az ország szabad lesz. Tudtuk mi, hogy a határon ott marad az orosz. Talán a szabad választásokba sem egyezik bele... De reméltük, hogy legalább szabadon kijelölhetjük a személyeket, akiket aztán nem éppen szabad választási módszerrel, de megválasztunk. Ha abban a tíz napban bejön az Egyesült Nemzetek küldöttsége Magyarországra, ahogy Nagy Imre és a prímás kérték, az oroszok kénytelenek lettek volna tárgyalni. És akkor minden másképp alakulhatott volna, a szovjetvilágban is. Most késő” – mondja egyszerűen.
Nápoly, november 15. – A gép magasan az Alpesek felett repült az ideúton, telihold fényében. A mélyben az Alpesek kékesen, havasan fénylettek. Nápolyban sirocco. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: „Ungheria, Ungheria!” Ez a kiáltás visszhangzik a Vesuv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap, széttárt karral, ezt kiáltja: „Ungheria!” És: „... mortificazione...” Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat.
Róma, november 16. – Z., – diplomata, olasz, – ezt mondja: „Ne higgyen ezeknek a manifesztumoknak; a kommunista értelmiségiek meaculpázó krokodilkönnyes nyilatkozatainak. A kommunisták örülnek annak, ami most Magyarországon történik.” Idegesen beszél. Sokat tud, sokat látott. „A veszélyek nagyok, mert egyik sem engedhet... az oroszok sem, a magyarok sem ... Kétségbeesett helyzetekből kétségbeesett következmények származhatnak.” Aztán: „Magyarországnak most olyan államférfire lenne szüksége, aki tud alkudni. Nem Garibaldira, hanem Cavourra.”
München, november 22. – Viharban vissza. A gép hóesésben érkezik Münchenbe, leszálláskor a kerekek csúsznak. Megint a zsidó pensióba. Egy menekült – orvos, zsidó, munkatáborban volt, három nap előtt érkezett –: „Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.”
Egy másik menekült – mérnök – ezt mondja: „Nem igaz, hogy a rádiók uszítottak felkelésre. Ez butaság, vagy gonoszság, az oroszok terjesztik. Az sem igaz, hogy fegyvert, vagy fegyveres segítséget ígértek.” Hallgat, gondosan keresi a szavakat: „De igaz, hogy minden nyugati rádió, újság, aztán az államférfiak, mindenki arról beszélt nekünk, éveken át, hogy van nyugati szolidaritás.” Megint hallgat. Nyugodtan, csendesen mondja: „Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.”
Shannon. November 28. – Éjjel után az írországi repülőtér várótermében. Az utasok lökdösik egymást; ez itt „szabad kikötő„: mindenki tülekszik, olcsó pálinkát, parfőmöt vásárolnak.
A kontinens felett hóviharban indult a gép. A Csatorna közelében az idő kitisztult, az éjszakában Belgium és Anglia kis városai kék, vörös, sárga fényekkel villogtak. Ezek a fényes kis városok a magasból olyanok, mint régies ékszerek tüzelése egy ráncosbőrű öreg dáma testén. London felett alacsonyan repült a gép.
Ez itt az utolsó félóra Európában.
New York, december 4. – Hőség. A Hudson felett meleg köd. Séta közben, átmenet nélkül, hirtelen a menekült mérnök hangját hallom, amint ezt mondja: „Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.”
Napló 1945–1957. Washington, 1968. Occidental Press, 274–278.
Napló, 1956
Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek.
November 7. – Nyolc óra repülés után, az óceán és a felhők felett, hirtelen robban fel a fény. A gép Nyugatról átbillent Kelet térfogatába. Nem „hajnalodik”, – hanem egyszerre vakítóan fénylik a világ. Vastag, gyapjas felhőzet felett repülünk. Az égbolt olyan kék, mint ahogyan még soha nem láttam. Még két órát repülünk így. A gép hirtelen leereszkedik a felhők sűrű, vattás anyagába: minden elsötétedik, negyedórán át felhőben repülünk. Aztán a mélyben derengeni kezd valamilyen barna, ismerős anyag. Szárazföld, Európa.
Skóciában szállunk le, Glasgow közelében. Félóra séta a repülőtéren, a rács mögött, ahová egyenruhás nők terelik az utast. Ez a rács már ismerős, európai. Szitál a köd.
Félóra múltán tovább. A Csatornát néhány perc alatt szeli át a gép. Aztán leszállás nélkül át Belgiumon, Hollandián. Tizenhat óra repülés után sima leszállás Münchenben. Az utcákon félárbocra eresztett zászlók, gyászünnepély Magyarországért, tüntetők.
München, november 10. – A menekültek beszélnek. Egyik – mérnök – néhány nap előtt még látta Budapesten öcsémet. Egy másik azt mondja: „Kérem, most már késő. De volt itt néhány nap... október huszonháromtól talán november másodikáig... amikor az országnak olyan kormánya volt, amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott... a Nagy Imre kormány... miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?” Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van, aki visszamegy. „Az oroszok éjjel nem mernek kijönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon.” Aztán megint, átmenet nélkül: „Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vasfüggöny... Mindenki jött és ment, ahogy akart... November háromig ez így volt, még aztán is két-három napon át... Most már nehezebb... De még most is lehet...”
Megint, következetesen: „Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a varsói szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt ... Az oroszok maguk sem tudták, mit akarnak? A szabadságharc október huszonharmadikán kezdődött, az orosz tankokat szétvertük, visszavonultak, nagy zavarban voltak. Gerő és a kommunista kormány elmenekült.” Megint többen beszélnek egyszerre. Ugyanazt mondják: „Nagy Imre kérte, hogy küldjön az Egyesült Nemzetek megfigyelőket Budapestre. És volt mód reá, hogy ilyen bizottság megérkezzék... A repülőterek Nyugat-Magyarországon és Pest körül mind a szabadságharcosok és a magyar honvédek kezén voltak... Az Egyesült Nemzetek főtitkárának és egy bizottságnak módja lett volna azonnal Budapestre utazni, ahogy Nagy Imre kérte... Mind ezt reméltük.” Más hang: „Az első izgalomban mást is reméltünk, fegyveres segítséget, úgynevezett UN rendőri csapatokat.” De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen. Az Egyesült Nemzetek nem kezdhet háborút Magyarország miatt... És mi lett volna a vége? Az ország elpusztul, hadszíntér lesz, ahol az oroszok kipróbálják az atomfegyvereket is.” Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mint olyan tárgyilagos, fegyelmezett; egészen másfajta ember, mint ahogy a „szabadságharcost” elképzelik. Ezekből az emberekből az elmúlt évek kilúgoztak minden romantikát. Csak tényekről beszélnek. Ezt mondja: „Ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást... Amikor a világszervezet megfigyelői ott vannak...” Ezt többen is mondják. „Most már késő, ha akarnak is jönni” – mondja egy öreg ember. – „Most már nem engedik be őket Kádár és az oroszok.”
A valóságról beszélnek, nyugodtan. „Kérem” – mondja egy idősebb ember, ügyvéd – „nagyon gyorsan történt minden. Azt hittük, hogy az oroszok beleegyeztek a tényekbe, olyasféle státuszunk lesz, mint Ausztriának. Vagy valami hasonló. Október harmincadikán Moszkva elismerte, hogy ha szabadságharc jogos volt, bejelentette, hogy kivonják a csapatokat és az ország szabad lesz. Tudtuk mi, hogy a határon ott marad az orosz. Talán a szabad választásokba sem egyezik bele... De reméltük, hogy legalább szabadon kijelölhetjük a személyeket, akiket aztán nem éppen szabad választási módszerrel, de megválasztunk. Ha abban a tíz napban bejön az Egyesült Nemzetek küldöttsége Magyarországra, ahogy Nagy Imre és a prímás kérték, az oroszok kénytelenek lettek volna tárgyalni. És akkor minden másképp alakulhatott volna, a szovjetvilágban is. Most késő” – mondja egyszerűen.
Nápoly, november 15. – A gép magasan az Alpesek felett repült az ideúton, telihold fényében. A mélyben az Alpesek kékesen, havasan fénylettek. Nápolyban sirocco. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: „Ungheria, Ungheria!” Ez a kiáltás visszhangzik a Vesuv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap, széttárt karral, ezt kiáltja: „Ungheria!” És: „... mortificazione...” Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat.
Róma, november 16. – Z., – diplomata, olasz, – ezt mondja: „Ne higgyen ezeknek a manifesztumoknak; a kommunista értelmiségiek meaculpázó krokodilkönnyes nyilatkozatainak. A kommunisták örülnek annak, ami most Magyarországon történik.” Idegesen beszél. Sokat tud, sokat látott. „A veszélyek nagyok, mert egyik sem engedhet... az oroszok sem, a magyarok sem ... Kétségbeesett helyzetekből kétségbeesett következmények származhatnak.” Aztán: „Magyarországnak most olyan államférfire lenne szüksége, aki tud alkudni. Nem Garibaldira, hanem Cavourra.”
München, november 22. – Viharban vissza. A gép hóesésben érkezik Münchenbe, leszálláskor a kerekek csúsznak. Megint a zsidó pensióba. Egy menekült – orvos, zsidó, munkatáborban volt, három nap előtt érkezett –: „Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.”
Egy másik menekült – mérnök – ezt mondja: „Nem igaz, hogy a rádiók uszítottak felkelésre. Ez butaság, vagy gonoszság, az oroszok terjesztik. Az sem igaz, hogy fegyvert, vagy fegyveres segítséget ígértek.” Hallgat, gondosan keresi a szavakat: „De igaz, hogy minden nyugati rádió, újság, aztán az államférfiak, mindenki arról beszélt nekünk, éveken át, hogy van nyugati szolidaritás.” Megint hallgat. Nyugodtan, csendesen mondja: „Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.”
Shannon. November 28. – Éjjel után az írországi repülőtér várótermében. Az utasok lökdösik egymást; ez itt „szabad kikötő„: mindenki tülekszik, olcsó pálinkát, parfőmöt vásárolnak.
A kontinens felett hóviharban indult a gép. A Csatorna közelében az idő kitisztult, az éjszakában Belgium és Anglia kis városai kék, vörös, sárga fényekkel villogtak. Ezek a fényes kis városok a magasból olyanok, mint régies ékszerek tüzelése egy ráncosbőrű öreg dáma testén. London felett alacsonyan repült a gép.
Ez itt az utolsó félóra Európában.
New York, december 4. – Hőség. A Hudson felett meleg köd. Séta közben, átmenet nélkül, hirtelen a menekült mérnök hangját hallom, amint ezt mondja: „Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.”
Napló 1945–1957. Washington, 1968. Occidental Press, 274–278.
2008. január 29., kedd
Borzalom Símagöröngyösön!
-Megszakítjuk adásunkat! Szörnyű hírt kaptunk! Egy iszanyatos gyilkosságról kell beszámolnunk, kérjük a 12éven aluliak fokozott figyelmét az apró részletekre! Kapcsoljuk a tudósítonkat aki már Símagöröngyösön van, a gyilkosság helyszínen, és elmondja nekünk a részleteket
-Szia Ödön! Itt állok a faluban 2 méterre a mészárlás helyszínétől, és nagyon izgulok, végre egy kis vér! Két helybeli férfit fogtak el a rendőrök, alapos a gyanú, hogy előre megfontotlt szándékkal erre a célra kialakított eszközökkel brutális gyilkosságot követtek el, majd feldarabolták az áldozatot. Az áldozat egy szintén helybeli 150 kilós, Höri névre hallgató sertés. A gyilkosok két késszúrással végeztek vele, mivel az első nem volt hatásos! Ezek után feldarabolták, egyes részeit ledarálták,fűszerezték és gondosan műbélbe töltötték, mindezt azért, hogy később családjukkal elfogyasszák az áldozatot. A „kolbász” és „hurka” néven nevezett valamiket külön erre a célra kialakított hurkatöltövel készítették. A rendőrség több részletet nem árult el egyenlőre, de amint megtudunk valami undorító részletet, azonnal jelentkezünk! A szó a stúdióé…..
-Szia Ödön! Itt állok a faluban 2 méterre a mészárlás helyszínétől, és nagyon izgulok, végre egy kis vér! Két helybeli férfit fogtak el a rendőrök, alapos a gyanú, hogy előre megfontotlt szándékkal erre a célra kialakított eszközökkel brutális gyilkosságot követtek el, majd feldarabolták az áldozatot. Az áldozat egy szintén helybeli 150 kilós, Höri névre hallgató sertés. A gyilkosok két késszúrással végeztek vele, mivel az első nem volt hatásos! Ezek után feldarabolták, egyes részeit ledarálták,fűszerezték és gondosan műbélbe töltötték, mindezt azért, hogy később családjukkal elfogyasszák az áldozatot. A „kolbász” és „hurka” néven nevezett valamiket külön erre a célra kialakított hurkatöltövel készítették. A rendőrség több részletet nem árult el egyenlőre, de amint megtudunk valami undorító részletet, azonnal jelentkezünk! A szó a stúdióé…..
2008. január 28., hétfő
Proxima Centauri
A Napot nem számítva, a Proxima Centauri a Földhöz legközelebb eső csillag.
Egy vörös törpe csillag, az Alpha Centauri csillagcsoport tagja. 4.22 fényévnyire (40x1015km), azaz kb. 270 000-szer távolabb van tőlünk, mint a Nap. A Kentaur csillagképben helyezkedik el. Látszólagos fényessége 11 (nagyon halvány, és mint a vörös törpék általában, szabad szemmel láthatatlan). Mintegy 13 000 CsE távolságban van az Alpha Centauri kettős csillagtól, és valószínűleg körülötte kering, ezért nevezik néha Alpha Centauri C-nek is. Bár az eddigi mérések alapján nem állapítható meg egyértelműen, hogy valóban hármas rendszerrel van-e dolgunk, nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a három csillag véletlenül azonos irányba mozogjon. A Proxima keringési ideje legalább 500 000 év.
A Proxima Centaurit gyakran emlegetik úgy, mint az első csillagközi űrutazás lehetséges célpontját.
Egy vörös törpe csillag, az Alpha Centauri csillagcsoport tagja. 4.22 fényévnyire (40x1015km), azaz kb. 270 000-szer távolabb van tőlünk, mint a Nap. A Kentaur csillagképben helyezkedik el. Látszólagos fényessége 11 (nagyon halvány, és mint a vörös törpék általában, szabad szemmel láthatatlan). Mintegy 13 000 CsE távolságban van az Alpha Centauri kettős csillagtól, és valószínűleg körülötte kering, ezért nevezik néha Alpha Centauri C-nek is. Bár az eddigi mérések alapján nem állapítható meg egyértelműen, hogy valóban hármas rendszerrel van-e dolgunk, nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a három csillag véletlenül azonos irányba mozogjon. A Proxima keringési ideje legalább 500 000 év.
A Proxima Centaurit gyakran emlegetik úgy, mint az első csillagközi űrutazás lehetséges célpontját.
2008. január 19., szombat
Örök értékek című rovatunk jelentkezik...
LAO CE
Az Út és Erény könyve (Tao Te King)
Aki erôszakkal birodalmat foglal,
kudarcot vall: ez a tapasztalat.
Az ég-alatti, mint csodálatos urna:
sérteni nem szabad,
aki érinti, sem érinti,
aki megfogja, elveszíti.
Ezért mindennek rendje-sorja:
halad egyik, követi másik,
virul egyik, hervad másik,
erôsül egyik, gyengül másik,
keletkezik egyik, elenyész másik.
Ezért a bölcs
kerüli a túláradót,
kerüli a hívalkodót,
kerüli a kápráztatót.
----------------------------------------
Az út folytonos és névtelen.
Az ôs-egyszerűség parányi,
mégse bírja senki leigázni.
Ha fejedelmek, királyok megôrzik:
minden önként behódol nekik.
Ég s föld összecsengne-bongna,
édes harmatot hullatna,
és a nép mind, nem parancsra, megnyugodna.
Hol fellép a rendtartás: fellép a név;
s mert már fellépett a név,
ismerni kell a határokat
s így elkerülni a csapásokat.
Az út e világban,
mint hegyi patak, mély folyóba és tengerbe szakad.
Az Út és Erény könyve (Tao Te King)
Aki erôszakkal birodalmat foglal,
kudarcot vall: ez a tapasztalat.
Az ég-alatti, mint csodálatos urna:
sérteni nem szabad,
aki érinti, sem érinti,
aki megfogja, elveszíti.
Ezért mindennek rendje-sorja:
halad egyik, követi másik,
virul egyik, hervad másik,
erôsül egyik, gyengül másik,
keletkezik egyik, elenyész másik.
Ezért a bölcs
kerüli a túláradót,
kerüli a hívalkodót,
kerüli a kápráztatót.
----------------------------------------
Az út folytonos és névtelen.
Az ôs-egyszerűség parányi,
mégse bírja senki leigázni.
Ha fejedelmek, királyok megôrzik:
minden önként behódol nekik.
Ég s föld összecsengne-bongna,
édes harmatot hullatna,
és a nép mind, nem parancsra, megnyugodna.
Hol fellép a rendtartás: fellép a név;
s mert már fellépett a név,
ismerni kell a határokat
s így elkerülni a csapásokat.
Az út e világban,
mint hegyi patak, mély folyóba és tengerbe szakad.
2008. január 11., péntek
Panic Attack, ha kirekesztetted Magad Önmagadból...
A világ valaha EGY nagy szív, szem, életet adó, életben hagyó valami volt. EGYSÉG. Mi lett, maradt belőle mára? A szétszóratottság látszata kínoz bennünket, mindenki máson, másban keresi a boldogulásának ösvényeit, holott mindenki a saját boldogulásának záloga, szülője, őrzője, és egyedüli megvalósítója. A boldogságod, a szereteted a megváltásod, a megváltóságod benned van és csak rajtad áll, bukik a megvalósulása. Ebben EGY és minden a MINDENSÉG. Keress, kutass, és merj kételkedni! Kérdezz!!
2008. január 1., kedd
2007. december 30., vasárnap
Klasszikus önfelfedés
Nincs ellenállás, a világ egy pont körül gyűlik össze, a középpontja körül. Ez minden pillanatban állandó, nincs benne változás csak mi látjuk közeledni vagy távolodni, de a világ annyi, amennyit befogadsz belőle, és a középpont sose volt más mint Te. Nemakar semmit a sok kis pont, csak meghívni Téged, hogy megtedd, megkeresd azt amit kell...megkeresni saját magadat, Élni.
2007. december 9., vasárnap
Lao Ce:Tao Te king
"Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas es mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti."
Minden valaminek látszó akármibe kapaszkodó mindenkinek. Talán a Taoizmus legleg mondata a kreatív emberekhez...
"Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas es mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti."
Minden valaminek látszó akármibe kapaszkodó mindenkinek. Talán a Taoizmus legleg mondata a kreatív emberekhez...
2007. december 5., szerda
LAO CE:Az Út és Erény könyve (Tao Te King)
Tőkei Ferenc prózafordítása alapján.
Weöres Sándor fordítása.
Részlet I.
Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.
Ha nem emelik fel az okosakat,
a nép közt rend es béke fakad;
ha nem kell többé a ritka, drága,
megszűnik a nép kirablása;
ha nem a vágy uralkodik,
a nép szíve megnyughatik.
Ezért a bölcs
a szívet kiüríti,
a gyomrot teletölti,
a sóvárgást gyengíti,
a csontot erősíti,
hogy az emberek ne tudjanak, ne vágyjanak,
az okosak veszteg maradjanak.
A nem-sürgés ez
és rend és békesség lesz.
Nincs lágyabb, mint a víz,
mégis a köveket kivájja:
nincs különb nála.
A gyenge legyôzi az erôset,
a lágy a keményet:
az ég alatt mindenki tudja,
még sincs, aki valóban felfogja.
Ezért a bölcs azt mondja:
"Aki az ország szégyenét veszi magára,
az lesz az ország királya;
aki az ország nyomorát veszi magára,
az lesz a világ királya."
Az igaz szó: mint önmaga fonákja.
Weöres Sándor nem mellesleg Hamvas Béla szárnyai alatt is tanult. Ez látszik is... Olvassátok
Weöres Sándor fordítása.
Részlet I.
Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.
Ha nem emelik fel az okosakat,
a nép közt rend es béke fakad;
ha nem kell többé a ritka, drága,
megszűnik a nép kirablása;
ha nem a vágy uralkodik,
a nép szíve megnyughatik.
Ezért a bölcs
a szívet kiüríti,
a gyomrot teletölti,
a sóvárgást gyengíti,
a csontot erősíti,
hogy az emberek ne tudjanak, ne vágyjanak,
az okosak veszteg maradjanak.
A nem-sürgés ez
és rend és békesség lesz.
Nincs lágyabb, mint a víz,
mégis a köveket kivájja:
nincs különb nála.
A gyenge legyôzi az erôset,
a lágy a keményet:
az ég alatt mindenki tudja,
még sincs, aki valóban felfogja.
Ezért a bölcs azt mondja:
"Aki az ország szégyenét veszi magára,
az lesz az ország királya;
aki az ország nyomorát veszi magára,
az lesz a világ királya."
Az igaz szó: mint önmaga fonákja.
Weöres Sándor nem mellesleg Hamvas Béla szárnyai alatt is tanult. Ez látszik is... Olvassátok
2007. november 27., kedd
A "Széljegyzetek" című esszégyűjteményből
A Szabadságról
Ha a szabadságra gondolok, olyan érzésem van mint kisgyermek koromban az óvodában, mikor a többiek homokkal dobálták egymást az udvaron, én csak álltam a kerítésnél. Nem nagyon szóltam senkihez, hozzám se nagyon senki. Vártam a nagymamámat, hogy mikor visz el onnan. Ezt a kerítésen kibámulást annyira profin csináltam, hogy a kerítések helyenként azóta is az én fejem alakját őrzik. Hozzáteszem, ha még egy évig járok a gyermekmegőrző intézménybe, és egy kerítés részre koncentrálok, ki tudtam volna mászni a „szabadságba”. Akkoriban nagymamám jelentette nekem a szabadságot elhozó jóság szívű, törődő kezű angyalt és annál csodálatosabb érzés nem volt számomra mint mikor kiléptünk az óvodából és én ezerszer előrébb futottam, de ezeregyszer vissza is mentem hozzá. Így sétáltunk haza és ejjj de szabad voltam akkoriban, talán azóta se.
Elérhetetlennek látjuk. Megfoghatatlan. Hallhatatlan. Láthatatlan. Tulajdonképpen akkor mi az a szabadság? Mikor vagyok én olyan? Miért nem vagyok mindig? Honnan tudom, hogy én most szabad vagyok? Mindenkinek mást jelent. Mindenki máshol találja meg. Meg lehet találni valamilyen tevékenység közben. Pihenés közben az eget bámulva. Versírás, olvasás, biciklizés közben. De mindenki megtalálhatja a maga szabadságát, mert ez teljesen egyéni. Máshogy éljük meg a szabadságot, máshogy gondolunk rá, máshogy vágyódunk utána, de mindenkinek megvan a sajátja, az Ő szabadsága, senkié, csak azé a valakié, aki megtalálja. A túlzásba vitt vágyódás vezethet ahhoz, hogy átesünk rajta, nem vesszük észre. Keressük mindenhol, nem találjuk sehol. Kutatjuk akárhol és megtaláljuk sehol.
A szabadság számomra egy olyan hely, állapot, érzés, ahol nem kell magamat meggyőznöm más miatt arról, hogy én ki vagyok, miért vagyok, mit teszek, vagy éppen mit nem, hogy mondok el valamit, miért beszélek vagy miért nem. Elfogadás. Számomra a szabadság egyik alapköve. Nem megváltoztatni akarni. Hagyni, hogy úgy beszéljen, ahogy csak Ő tud, még ha én nem is beszélhetek úgy, ahogy csak én tudok. Hagyni olyannak, amilyen volt nélkülem, ez a minimum, de semmiképp nem összetörni benne valamit, akármit.
Ahol nem kell bizonyítanom, ahol akkor mondok el valamit, amikor én akarom elmondani, ahol más akkor teszi ugyanezt vagy akármi mást, amikor Ő akarja, na ott vagyok én jól, ott vagyok szabad. Teljesen mindegy a hely, az idő, az addig lelki állapot.
Nemrég történt meg, hogy az általam oly nagyon szeretett nagymamámtól azt a feladatot kaptam, hogy XY boltban vásároljak be neki otthonra, közel ipari mennyiségű élelmiszert, és egyéb konyhai kiegészítőt. Táskával a hátamon, listámmal a zsebemben elindultam a napsütéses, ám de fagyos délutánon bevásárolni. Fülemben a kedvenc zenekarom egyik albuma szólt. Gyönyörűen sütött a nap, jó zenét hallgattam, bicikliztem, és tökéletesen szabadnak éreztem magam. Tökéletesen. Igaz kicsit megfagytam, kicsit szuszogtam, de szép volt a környezet, és én repültem az emberek között hangosan énekelve. Volt kötelességem, mégis szabad voltam. A táskám majd leszakadt a hátamról, olyan nehéz volt, hideg volt, de elmondhatatlanul jól éreztem magam. Össze tudtam egyeztetni azt, amit meg kell tennem, azzal, ami a célhoz vezető úton engem gyönyörködtetni elém tárult. Rádöbbentem, hogy ezt kell tennem, ha szabadságra vágyom, és nem tudok kiszakadni az engem körülvevők közül, és nem csak akkor vagyok szabad, ha nem kell semmit tennem, ha nincs senki, aki megkérne erre vagy arra, akkor is szabad vagyok, ha az amúgy is a természetben meglévő szépségeket észreveszem. Lehet az egy fa, virág, épület, emberek, akármi. Ha szép, és észreveszem, akkor jól tudom érezni magam. És a szabadság ennek a jó érzésnek egy része.
Nagyon sokszor látom azt, hogy az emberek olyannak képzelik el a szabadságukat, hogy nincs körülötte senki, nem kell semmit csinálni, vagy valamit elmoszókál, de azt se nagyon. Ilyen lehetőség nagyon kevés adódott eddigi életem során és nem vagyok benne biztos, hogy jól érezném magam ilyen állapotban. Meg kellene tanulni úgy élni, hogy jól érezzem magam ott, ahol csak lehet, mindenhol. A szabadság mindenhol ott van, minden helyzetben, csak tudni kell észrevenni, élni vele, megmutatni másoknak, ezáltal odaadni. A szabadsággal az aranyközépben a legkönnyebb élni. Abban az aranyközépben, ahova minden ellentmondás tart, az aranyközép összehoz, nem megkülönböztet, hanem különbséget tesz, és minden tettet, szót azok valójában lát meg, és így megérti azok igazságát is. Az aranyközépben élő odafigyel, együtt érez, nem sulykolja saját igazát, meggyőződéseit, meghallgat, együtt érez, és ha nem mond semmit, akkor is többet mond, mint aki erővel győzköd. A legegyszerűbb: pedig szabadnak lenni, nem tukmálni magadra másokból, csak elfogadni a világot olyannak, amilyen, hogy Ő elfogadjon Téged olyannak, amilyen vagy.
Az egyéniség visszafojtása másba: börtönzés, magába
Ítélni: börtönzés, mást magamba
Meg nem hallgatás: kizárás magamból.
Valakire nem figyelni: kizárás magamból
Akármelyik azt jelenti: saját magam ellen tenni. Tudatlanul ismeretlenül ítélni annyi, hogy elutasítom magamtól azt a valakit vagy valamit.
Megnézni, megismerni, megérteni, befogadni mindent: a minden befogad engem
Élni hagyni: halni hagyni
Halni hagyni: élni hagyni
Ugyanarra vágyunk, csak máshol keressük, más utakat járunk be a célhoz, és nincs rövidebb út, ha annak látszik is, csak tévedésből. Szebb út van, kisebb ellenállású, ez az aranyközép út. Ami ott van, ahol minden van. Minden szélsőség megbékélése között, minden az aranyközépbe tart. Gondolj bele! Minden ellentmondás előbb-utóbb valahol megbékél önmagával, és azzal, amiből Ő(az ellentmondás) tulajdonképpen lett. Minden széttartás összetart egy idő után.
Ahol van fekete, kell hogy legyen fehér is, mert egyik nem él a másik nélkül, ők adnak egymásnak kontrasztot, láthatóvá teszik egymást. A fény a sötétnek nem kioltója, éltetője. Az okos buták nélkül nem okos, mert nem tűnik ki. A szabadság rabság nélkül nem szabadság, mert nem érezném a kontrasztot, nem lenne valami, ami éltetné bennem a szabadságot. Aki még nem volt a pokolba, nem érzi, ha a mennybe kerül.
Eredendően minden és mindenki szabad, csak magát csukja mindenki a saját vagy más börtönébe. Lehetsz akárhol, tehetsz akármit, ha tudod, hogy hol vagy, tudod, hogy mit teszel és miért, AKÁRHOL, AKÁRMIKOR akkor vagy szabad. A szabadság nem állapot, minőség.
Ha a szabadságra gondolok, olyan érzésem van mint kisgyermek koromban az óvodában, mikor a többiek homokkal dobálták egymást az udvaron, én csak álltam a kerítésnél. Nem nagyon szóltam senkihez, hozzám se nagyon senki. Vártam a nagymamámat, hogy mikor visz el onnan. Ezt a kerítésen kibámulást annyira profin csináltam, hogy a kerítések helyenként azóta is az én fejem alakját őrzik. Hozzáteszem, ha még egy évig járok a gyermekmegőrző intézménybe, és egy kerítés részre koncentrálok, ki tudtam volna mászni a „szabadságba”. Akkoriban nagymamám jelentette nekem a szabadságot elhozó jóság szívű, törődő kezű angyalt és annál csodálatosabb érzés nem volt számomra mint mikor kiléptünk az óvodából és én ezerszer előrébb futottam, de ezeregyszer vissza is mentem hozzá. Így sétáltunk haza és ejjj de szabad voltam akkoriban, talán azóta se.
Elérhetetlennek látjuk. Megfoghatatlan. Hallhatatlan. Láthatatlan. Tulajdonképpen akkor mi az a szabadság? Mikor vagyok én olyan? Miért nem vagyok mindig? Honnan tudom, hogy én most szabad vagyok? Mindenkinek mást jelent. Mindenki máshol találja meg. Meg lehet találni valamilyen tevékenység közben. Pihenés közben az eget bámulva. Versírás, olvasás, biciklizés közben. De mindenki megtalálhatja a maga szabadságát, mert ez teljesen egyéni. Máshogy éljük meg a szabadságot, máshogy gondolunk rá, máshogy vágyódunk utána, de mindenkinek megvan a sajátja, az Ő szabadsága, senkié, csak azé a valakié, aki megtalálja. A túlzásba vitt vágyódás vezethet ahhoz, hogy átesünk rajta, nem vesszük észre. Keressük mindenhol, nem találjuk sehol. Kutatjuk akárhol és megtaláljuk sehol.
A szabadság számomra egy olyan hely, állapot, érzés, ahol nem kell magamat meggyőznöm más miatt arról, hogy én ki vagyok, miért vagyok, mit teszek, vagy éppen mit nem, hogy mondok el valamit, miért beszélek vagy miért nem. Elfogadás. Számomra a szabadság egyik alapköve. Nem megváltoztatni akarni. Hagyni, hogy úgy beszéljen, ahogy csak Ő tud, még ha én nem is beszélhetek úgy, ahogy csak én tudok. Hagyni olyannak, amilyen volt nélkülem, ez a minimum, de semmiképp nem összetörni benne valamit, akármit.
Ahol nem kell bizonyítanom, ahol akkor mondok el valamit, amikor én akarom elmondani, ahol más akkor teszi ugyanezt vagy akármi mást, amikor Ő akarja, na ott vagyok én jól, ott vagyok szabad. Teljesen mindegy a hely, az idő, az addig lelki állapot.
Nemrég történt meg, hogy az általam oly nagyon szeretett nagymamámtól azt a feladatot kaptam, hogy XY boltban vásároljak be neki otthonra, közel ipari mennyiségű élelmiszert, és egyéb konyhai kiegészítőt. Táskával a hátamon, listámmal a zsebemben elindultam a napsütéses, ám de fagyos délutánon bevásárolni. Fülemben a kedvenc zenekarom egyik albuma szólt. Gyönyörűen sütött a nap, jó zenét hallgattam, bicikliztem, és tökéletesen szabadnak éreztem magam. Tökéletesen. Igaz kicsit megfagytam, kicsit szuszogtam, de szép volt a környezet, és én repültem az emberek között hangosan énekelve. Volt kötelességem, mégis szabad voltam. A táskám majd leszakadt a hátamról, olyan nehéz volt, hideg volt, de elmondhatatlanul jól éreztem magam. Össze tudtam egyeztetni azt, amit meg kell tennem, azzal, ami a célhoz vezető úton engem gyönyörködtetni elém tárult. Rádöbbentem, hogy ezt kell tennem, ha szabadságra vágyom, és nem tudok kiszakadni az engem körülvevők közül, és nem csak akkor vagyok szabad, ha nem kell semmit tennem, ha nincs senki, aki megkérne erre vagy arra, akkor is szabad vagyok, ha az amúgy is a természetben meglévő szépségeket észreveszem. Lehet az egy fa, virág, épület, emberek, akármi. Ha szép, és észreveszem, akkor jól tudom érezni magam. És a szabadság ennek a jó érzésnek egy része.
Nagyon sokszor látom azt, hogy az emberek olyannak képzelik el a szabadságukat, hogy nincs körülötte senki, nem kell semmit csinálni, vagy valamit elmoszókál, de azt se nagyon. Ilyen lehetőség nagyon kevés adódott eddigi életem során és nem vagyok benne biztos, hogy jól érezném magam ilyen állapotban. Meg kellene tanulni úgy élni, hogy jól érezzem magam ott, ahol csak lehet, mindenhol. A szabadság mindenhol ott van, minden helyzetben, csak tudni kell észrevenni, élni vele, megmutatni másoknak, ezáltal odaadni. A szabadsággal az aranyközépben a legkönnyebb élni. Abban az aranyközépben, ahova minden ellentmondás tart, az aranyközép összehoz, nem megkülönböztet, hanem különbséget tesz, és minden tettet, szót azok valójában lát meg, és így megérti azok igazságát is. Az aranyközépben élő odafigyel, együtt érez, nem sulykolja saját igazát, meggyőződéseit, meghallgat, együtt érez, és ha nem mond semmit, akkor is többet mond, mint aki erővel győzköd. A legegyszerűbb: pedig szabadnak lenni, nem tukmálni magadra másokból, csak elfogadni a világot olyannak, amilyen, hogy Ő elfogadjon Téged olyannak, amilyen vagy.
Az egyéniség visszafojtása másba: börtönzés, magába
Ítélni: börtönzés, mást magamba
Meg nem hallgatás: kizárás magamból.
Valakire nem figyelni: kizárás magamból
Akármelyik azt jelenti: saját magam ellen tenni. Tudatlanul ismeretlenül ítélni annyi, hogy elutasítom magamtól azt a valakit vagy valamit.
Megnézni, megismerni, megérteni, befogadni mindent: a minden befogad engem
Élni hagyni: halni hagyni
Halni hagyni: élni hagyni
Ugyanarra vágyunk, csak máshol keressük, más utakat járunk be a célhoz, és nincs rövidebb út, ha annak látszik is, csak tévedésből. Szebb út van, kisebb ellenállású, ez az aranyközép út. Ami ott van, ahol minden van. Minden szélsőség megbékélése között, minden az aranyközépbe tart. Gondolj bele! Minden ellentmondás előbb-utóbb valahol megbékél önmagával, és azzal, amiből Ő(az ellentmondás) tulajdonképpen lett. Minden széttartás összetart egy idő után.
Ahol van fekete, kell hogy legyen fehér is, mert egyik nem él a másik nélkül, ők adnak egymásnak kontrasztot, láthatóvá teszik egymást. A fény a sötétnek nem kioltója, éltetője. Az okos buták nélkül nem okos, mert nem tűnik ki. A szabadság rabság nélkül nem szabadság, mert nem érezném a kontrasztot, nem lenne valami, ami éltetné bennem a szabadságot. Aki még nem volt a pokolba, nem érzi, ha a mennybe kerül.
Eredendően minden és mindenki szabad, csak magát csukja mindenki a saját vagy más börtönébe. Lehetsz akárhol, tehetsz akármit, ha tudod, hogy hol vagy, tudod, hogy mit teszel és miért, AKÁRHOL, AKÁRMIKOR akkor vagy szabad. A szabadság nem állapot, minőség.
2007. november 14., szerda
Kertben
Oldd magaddá vérző tekintetemben vizem
Sózd be és öntsd a sebbe, hogy
összehúzódhasson s az utolsó
kis résbe ültess rózsát,
mi felszívja vérem vörösségét.
Tedd láthatóvá a világnak.
A sötétek úgysem látják,
a világosak meg rálépni is lusták.
A világosság mögé vess hát el,
s így talán az leszek, akinek lennem
kell,
és nem csupán papírmajszoló
kretén.
Oldd magaddá vérző tekintetemben vizem
Sózd be és öntsd a sebbe, hogy
összehúzódhasson s az utolsó
kis résbe ültess rózsát,
mi felszívja vérem vörösségét.
Tedd láthatóvá a világnak.
A sötétek úgysem látják,
a világosak meg rálépni is lusták.
A világosság mögé vess hát el,
s így talán az leszek, akinek lennem
kell,
és nem csupán papírmajszoló
kretén.
2007. november 12., hétfő
Hamvas Béla: A Babérligetkönyv
részlet: A virágszedés lélektana című esszéből - Anemonáról -
"Csak egyet mondok el. Tavasszal egyszer, árnyékos, védett helyen, szakadék északi oldalán, fehér virágot találtam. Bár diákkoromban, s azóta is, szerettem növényhatározóval csavarogni, ezt a virágot nem ismertem. Gyöngyviráglevelek között nőtt, levele bolyhos volt, öt, hat, sőt hét puha, bársonyos fehér szirma között sárga porzóbóbita. Illata? Hogy is mondjam? Főszeres és illanó, gyengéd, egy kicsit liliomszerű, de enyhébb és édesebb, finom, üde, és mintha nem is lenne anyagi. Fehér kökörcsin volt, németül Alpenrose, latinul anemona. Magamban Fehér Anemonának hívtam. Tudok egy helyet, ahol szobányi téren seregestől nő. Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Lehajolok föléjük s az az érzésem van, ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna azzal a leánnyal, akivel egész életemben mindig találkozni szerettem volna, s a leány, még félig gyermek, szőke, bőre, mint az anemona szirma, fehér, hozzám beszélt volna, ajkáról ez az illat áradt volna. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.
Ez az illat s ez a név akkor mindjárt, s azóta mindig Léthét juttatta az eszembe, a feledés vizét. Valami kapcsolatot éreztem az anemona neve, illata, fehérsége és a felejtés között: a boldogság, hogy van ital, amely hűvös varázsával minden emlékemet lemossa, s újra kezdhetek élni, mintha most születtem volna először.
Ősszel ismét arra jártam és különös, fehér gyapotba burkolt, egészen apró szemecskéket találtam. Olyan volt, mint a petéből kikelt apró és nyüzsgő kukacsereg, vagy még inkább a Fehér Anemona termése. Határtalan gyengédség, tűnődtem, hogy a virág gyermekeit ilyen könnyű, meleg, puha fehér pólyába takarja, ha télen a földbe kerülnek, ne fázzanak.
Ha azt kérdezné valaki tőlem, kivel akarok élni, azt felelném: a Fehér Anemona-leánnyal. Ha ránéznék, rajta kívül mindent elfelejtenék, a Léthé bűbájos, hűvös vize nézne szeméből, érintése bársonyos lenne, s úgy kellene vigyázni reá, mint a fehér bársony sziromra. Jung azt a nőt, akit a férfi születésétől fogva szívében hord és akit tulajdonképpen és örök szerelemmel szeret, Animának hívja. Anima és Anemona. Lélekvirág. Boldogságvirág. A halhatatlan szűz virága."
Szívből ajánlom Hamvas Béla minden művét, találjatok rá, keressétek...
"Csak egyet mondok el. Tavasszal egyszer, árnyékos, védett helyen, szakadék északi oldalán, fehér virágot találtam. Bár diákkoromban, s azóta is, szerettem növényhatározóval csavarogni, ezt a virágot nem ismertem. Gyöngyviráglevelek között nőtt, levele bolyhos volt, öt, hat, sőt hét puha, bársonyos fehér szirma között sárga porzóbóbita. Illata? Hogy is mondjam? Főszeres és illanó, gyengéd, egy kicsit liliomszerű, de enyhébb és édesebb, finom, üde, és mintha nem is lenne anyagi. Fehér kökörcsin volt, németül Alpenrose, latinul anemona. Magamban Fehér Anemonának hívtam. Tudok egy helyet, ahol szobányi téren seregestől nő. Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Lehajolok föléjük s az az érzésem van, ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna azzal a leánnyal, akivel egész életemben mindig találkozni szerettem volna, s a leány, még félig gyermek, szőke, bőre, mint az anemona szirma, fehér, hozzám beszélt volna, ajkáról ez az illat áradt volna. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.
Ez az illat s ez a név akkor mindjárt, s azóta mindig Léthét juttatta az eszembe, a feledés vizét. Valami kapcsolatot éreztem az anemona neve, illata, fehérsége és a felejtés között: a boldogság, hogy van ital, amely hűvös varázsával minden emlékemet lemossa, s újra kezdhetek élni, mintha most születtem volna először.
Ősszel ismét arra jártam és különös, fehér gyapotba burkolt, egészen apró szemecskéket találtam. Olyan volt, mint a petéből kikelt apró és nyüzsgő kukacsereg, vagy még inkább a Fehér Anemona termése. Határtalan gyengédség, tűnődtem, hogy a virág gyermekeit ilyen könnyű, meleg, puha fehér pólyába takarja, ha télen a földbe kerülnek, ne fázzanak.
Ha azt kérdezné valaki tőlem, kivel akarok élni, azt felelném: a Fehér Anemona-leánnyal. Ha ránéznék, rajta kívül mindent elfelejtenék, a Léthé bűbájos, hűvös vize nézne szeméből, érintése bársonyos lenne, s úgy kellene vigyázni reá, mint a fehér bársony sziromra. Jung azt a nőt, akit a férfi születésétől fogva szívében hord és akit tulajdonképpen és örök szerelemmel szeret, Animának hívja. Anima és Anemona. Lélekvirág. Boldogságvirág. A halhatatlan szűz virága."
Szívből ajánlom Hamvas Béla minden művét, találjatok rá, keressétek...
2007. november 4., vasárnap
Márai szól! II. szösszenet a Füves könyvből
"A szerepről és az alkatrészről
Szereped van, mely csak a tiéd; s ez a szerződésed Istennel. De alkatrész is vagy a világ nagy szerkezetében, nem sokkal több, nem is jelentősebb, mint egy csavar vagy huzal, mely e végtelenül bonyolult gépezetben valamilyen mellékes és alárendelt folyamat egyik segéd-eszköze. Ne feledkezz meg soha szerepedről, mely csak a tiéd és személyes, s ne feledd soha, hogy nem számítsz sokkal többet az Egészben, mint egy alkatrész, csavar vagy huzal."
A vékony tollal írt lábjegyzet arról, aki úgy gondolta több mint rész, és nem végezte el a rá kiszabott létfeladatok egész életén át: A pont magában elemelkedni látja magát a mátrixától, és ott tartja meg magát, így a többi pontot, és magától a többit látja távolodni, holott egy pont miatt nem fog megváltozni a mátrix, csak a pont akaratától a pont tudatában…
"A szerepről és az alkatrészről
Szereped van, mely csak a tiéd; s ez a szerződésed Istennel. De alkatrész is vagy a világ nagy szerkezetében, nem sokkal több, nem is jelentősebb, mint egy csavar vagy huzal, mely e végtelenül bonyolult gépezetben valamilyen mellékes és alárendelt folyamat egyik segéd-eszköze. Ne feledkezz meg soha szerepedről, mely csak a tiéd és személyes, s ne feledd soha, hogy nem számítsz sokkal többet az Egészben, mint egy alkatrész, csavar vagy huzal."
A vékony tollal írt lábjegyzet arról, aki úgy gondolta több mint rész, és nem végezte el a rá kiszabott létfeladatok egész életén át: A pont magában elemelkedni látja magát a mátrixától, és ott tartja meg magát, így a többi pontot, és magától a többit látja távolodni, holott egy pont miatt nem fog megváltozni a mátrix, csak a pont akaratától a pont tudatában…
2007. október 31., szerda
Márai szól!
"Arról, hogy a szívünkkel is kell élni
De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezetlenebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve készséges ütemmel nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandón hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, a bosszúvágy, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik."
- Ha megáll a szívem és nem érzek többé senki és semmi iránt semmit, fájni fog??- kérdezte Tuja doktort Érző Géza
- Igen, újjászületni fáj, de már megszokhattad. – Hangzott a válasz a szívátültetés előtti utolsó beszélgetésen.
De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezetlenebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve készséges ütemmel nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandón hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, a bosszúvágy, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik."
- Ha megáll a szívem és nem érzek többé senki és semmi iránt semmit, fájni fog??- kérdezte Tuja doktort Érző Géza
- Igen, újjászületni fáj, de már megszokhattad. – Hangzott a válasz a szívátültetés előtti utolsó beszélgetésen.
2007. október 25., csütörtök
A Menny felbolydulása, avagy minden baj 1914-ből ered???
Egyes hitek történetírása szerint 1914-ben megalakult az égi királyság, hogy a szeretettel uralkodjanak a Földön… Erről az eseményről készült egy titkos feljegyzés, ami 3652-ig egy szeméttelepen hevert, ahol egy bizonyos Rebme megtalálta, és nyilvánosságra hozta. Ez után a titkosrendőrség rávette, hogy megbánja, és saját kitalációjának tűntesse fel az irományt. Miután ezt megtette, megölték és a feljegyzések tartalmát nekem kell megosztanom az olvasókkal, mert fontos. Az irat tartalma sokszor régies nyelvhasználattal van felfegyverezve, ami súlyos gond figyelembe véve, hogy manapság az emberek a „szeretlek” szó jelentésével sincsenek tisztában…
Mint az sokak számára köztudott, a mennyben szentek és angyalok egyaránt laknak. Ez a feljegyzés az angyalokkal nem foglalkozik, csak a szentekkel, és cselekedeteikkel, valamint a menny megháborodásának megörökítésével.
Az Égi királyság megalakításának ötlete a mennyturizmus 10. évében pattant ki YX Szent fejéből mondván, hogy a fellátogató emberek ne összevisszaságot lássanak a Földhöz is vak szemeikkel, hanem szép, rendezett uralkodós királyságos mesebábszínházat, amit talán fölfognak Minden egyes Szent beleegyezett a királyi udvar megalakításába. Királynak Istent szerették volna kinevezni, csakhogy Isten nem akarta a szeretetet uralkodási eszközzé tenni, mert akkor az emberek egy olyan valaminek hitték volna a szeretetet, amit soha nem érhetnek el, csakis az. Égi Királyság tagjai, és behódoltjai élhetnek meg, tudhatnak magukénak. Az Urat tehát aljas módszerekkel kellett rávenni az alapító iratok aláírására. Ehhez tökéletesnek bizonyult az a drog, amit a menny biztonsági őrei a porta előtt elkoboztak egy turistától. Így történt, hogy egy este Istent elkábították, és öntudatlan állapotban aláíratták Vele a papírokat.
Másnap reggel az Úr valahogy mégis emlékezett a történtekre. Nagyon fájt a szíve és nem értette, hogy miért tették ezt Vele. Hosszas gondolkodás után döntött a menny felszámolása mellett. Igazságügy értékbecslőkkel felbecsültette egész birodalmát, majd elégette az érte kapott pénzt(ezzel Ő lett az első pénzrongáló, azóta is körözik). A szenteket a földre küldte, hogy lelkük kőből ismét porszemmé kopjon a létek között, amiket be kell járniuk. Ő maga pedig az egész világgá lett, szétáradta magát. De hagyott egy utat, ami hozzá vezet, az elengedést, a gyönyörködést, és a mindenen átáradó szeretetet.
Így történhetett meg, hogy a szentek köztünk élnek, csak elfelejtették a nagy jólétben, hogy kik ők valójában. A menny, pedig úgy ahogy volt a Földre szakadt, csak az emberek nem látják ezt… És a menny sokak szerint üres, sokak szerint van az égben királyság, mások szerint meg a Földre szakadt az egész minden az égből.
A feljegyzés mindösszesen ennyi. Mégis a legfurcsább az egészben az aláírás:
- Avol Rú Za- hogy ki volt Ő, nem tudjuk. De nem is fontos. A történet valóságtartalma mindenkinek a saját szívügye. De semmiképpen nem akar bántani semmilyen hitet. Csak a menny Földre szakadását, és megromlását írja le.
Egyes hitek történetírása szerint 1914-ben megalakult az égi királyság, hogy a szeretettel uralkodjanak a Földön… Erről az eseményről készült egy titkos feljegyzés, ami 3652-ig egy szeméttelepen hevert, ahol egy bizonyos Rebme megtalálta, és nyilvánosságra hozta. Ez után a titkosrendőrség rávette, hogy megbánja, és saját kitalációjának tűntesse fel az irományt. Miután ezt megtette, megölték és a feljegyzések tartalmát nekem kell megosztanom az olvasókkal, mert fontos. Az irat tartalma sokszor régies nyelvhasználattal van felfegyverezve, ami súlyos gond figyelembe véve, hogy manapság az emberek a „szeretlek” szó jelentésével sincsenek tisztában…
Mint az sokak számára köztudott, a mennyben szentek és angyalok egyaránt laknak. Ez a feljegyzés az angyalokkal nem foglalkozik, csak a szentekkel, és cselekedeteikkel, valamint a menny megháborodásának megörökítésével.
Az Égi királyság megalakításának ötlete a mennyturizmus 10. évében pattant ki YX Szent fejéből mondván, hogy a fellátogató emberek ne összevisszaságot lássanak a Földhöz is vak szemeikkel, hanem szép, rendezett uralkodós királyságos mesebábszínházat, amit talán fölfognak Minden egyes Szent beleegyezett a királyi udvar megalakításába. Királynak Istent szerették volna kinevezni, csakhogy Isten nem akarta a szeretetet uralkodási eszközzé tenni, mert akkor az emberek egy olyan valaminek hitték volna a szeretetet, amit soha nem érhetnek el, csakis az. Égi Királyság tagjai, és behódoltjai élhetnek meg, tudhatnak magukénak. Az Urat tehát aljas módszerekkel kellett rávenni az alapító iratok aláírására. Ehhez tökéletesnek bizonyult az a drog, amit a menny biztonsági őrei a porta előtt elkoboztak egy turistától. Így történt, hogy egy este Istent elkábították, és öntudatlan állapotban aláíratták Vele a papírokat.
Másnap reggel az Úr valahogy mégis emlékezett a történtekre. Nagyon fájt a szíve és nem értette, hogy miért tették ezt Vele. Hosszas gondolkodás után döntött a menny felszámolása mellett. Igazságügy értékbecslőkkel felbecsültette egész birodalmát, majd elégette az érte kapott pénzt(ezzel Ő lett az első pénzrongáló, azóta is körözik). A szenteket a földre küldte, hogy lelkük kőből ismét porszemmé kopjon a létek között, amiket be kell járniuk. Ő maga pedig az egész világgá lett, szétáradta magát. De hagyott egy utat, ami hozzá vezet, az elengedést, a gyönyörködést, és a mindenen átáradó szeretetet.
Így történhetett meg, hogy a szentek köztünk élnek, csak elfelejtették a nagy jólétben, hogy kik ők valójában. A menny, pedig úgy ahogy volt a Földre szakadt, csak az emberek nem látják ezt… És a menny sokak szerint üres, sokak szerint van az égben királyság, mások szerint meg a Földre szakadt az egész minden az égből.
A feljegyzés mindösszesen ennyi. Mégis a legfurcsább az egészben az aláírás:
- Avol Rú Za- hogy ki volt Ő, nem tudjuk. De nem is fontos. A történet valóságtartalma mindenkinek a saját szívügye. De semmiképpen nem akar bántani semmilyen hitet. Csak a menny Földre szakadását, és megromlását írja le.
2007. október 8., hétfő
2007. október 5., péntek
Az első lélegzet Anemonának
Csak a füst után
láthatom senkiségem.
Füstként bújok beléd,
s viszlek magammal
oda, ahova ha úgy
vágysz mint én,
meglelsz magadban.
Szavaddal vágsz a semmi nedves
falához, s tetteiden ismered
föl a halott ettől meg attól
kapott szegycsontok rengetegében
az enyém által keltett suttogást.
Óvnod már nincs mitől
de ha Te húzol, szakadhatok
ezerszer, de soha sem vékonyodva.
Csak a füst után
láthatom senkiségem.
Füstként bújok beléd,
s viszlek magammal
oda, ahova ha úgy
vágysz mint én,
meglelsz magadban.
Szavaddal vágsz a semmi nedves
falához, s tetteiden ismered
föl a halott ettől meg attól
kapott szegycsontok rengetegében
az enyém által keltett suttogást.
Óvnod már nincs mitől
de ha Te húzol, szakadhatok
ezerszer, de soha sem vékonyodva.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
