A "Széljegyzetek" című esszégyűjteményből

A Szabadságról

Ha a szabadságra gondolok, olyan érzésem van mint kisgyermek koromban az óvodában, mikor a többiek homokkal dobálták egymást az udvaron, én csak álltam a kerítésnél. Nem nagyon szóltam senkihez, hozzám se nagyon senki. Vártam a nagymamámat, hogy mikor visz el onnan. Ezt a kerítésen kibámulást annyira profin csináltam, hogy a kerítések helyenként azóta is az én fejem alakját őrzik. Hozzáteszem, ha még egy évig járok a gyermekmegőrző intézménybe, és egy kerítés részre koncentrálok, ki tudtam volna mászni a „szabadságba”. Akkoriban nagymamám jelentette nekem a szabadságot elhozó jóság szívű, törődő kezű angyalt és annál csodálatosabb érzés nem volt számomra mint mikor kiléptünk az óvodából és én ezerszer előrébb futottam, de ezeregyszer vissza is mentem hozzá. Így sétáltunk haza és ejjj de szabad voltam akkoriban, talán azóta se.
Elérhetetlennek látjuk. Megfoghatatlan. Hallhatatlan. Láthatatlan. Tulajdonképpen akkor mi az a szabadság? Mikor vagyok én olyan? Miért nem vagyok mindig? Honnan tudom, hogy én most szabad vagyok? Mindenkinek mást jelent. Mindenki máshol találja meg. Meg lehet találni valamilyen tevékenység közben. Pihenés közben az eget bámulva. Versírás, olvasás, biciklizés közben. De mindenki megtalálhatja a maga szabadságát, mert ez teljesen egyéni. Máshogy éljük meg a szabadságot, máshogy gondolunk rá, máshogy vágyódunk utána, de mindenkinek megvan a sajátja, az Ő szabadsága, senkié, csak azé a valakié, aki megtalálja. A túlzásba vitt vágyódás vezethet ahhoz, hogy átesünk rajta, nem vesszük észre. Keressük mindenhol, nem találjuk sehol. Kutatjuk akárhol és megtaláljuk sehol.
A szabadság számomra egy olyan hely, állapot, érzés, ahol nem kell magamat meggyőznöm más miatt arról, hogy én ki vagyok, miért vagyok, mit teszek, vagy éppen mit nem, hogy mondok el valamit, miért beszélek vagy miért nem. Elfogadás. Számomra a szabadság egyik alapköve. Nem megváltoztatni akarni. Hagyni, hogy úgy beszéljen, ahogy csak Ő tud, még ha én nem is beszélhetek úgy, ahogy csak én tudok. Hagyni olyannak, amilyen volt nélkülem, ez a minimum, de semmiképp nem összetörni benne valamit, akármit.
Ahol nem kell bizonyítanom, ahol akkor mondok el valamit, amikor én akarom elmondani, ahol más akkor teszi ugyanezt vagy akármi mást, amikor Ő akarja, na ott vagyok én jól, ott vagyok szabad. Teljesen mindegy a hely, az idő, az addig lelki állapot.
Nemrég történt meg, hogy az általam oly nagyon szeretett nagymamámtól azt a feladatot kaptam, hogy XY boltban vásároljak be neki otthonra, közel ipari mennyiségű élelmiszert, és egyéb konyhai kiegészítőt. Táskával a hátamon, listámmal a zsebemben elindultam a napsütéses, ám de fagyos délutánon bevásárolni. Fülemben a kedvenc zenekarom egyik albuma szólt. Gyönyörűen sütött a nap, jó zenét hallgattam, bicikliztem, és tökéletesen szabadnak éreztem magam. Tökéletesen. Igaz kicsit megfagytam, kicsit szuszogtam, de szép volt a környezet, és én repültem az emberek között hangosan énekelve. Volt kötelességem, mégis szabad voltam. A táskám majd leszakadt a hátamról, olyan nehéz volt, hideg volt, de elmondhatatlanul jól éreztem magam. Össze tudtam egyeztetni azt, amit meg kell tennem, azzal, ami a célhoz vezető úton engem gyönyörködtetni elém tárult. Rádöbbentem, hogy ezt kell tennem, ha szabadságra vágyom, és nem tudok kiszakadni az engem körülvevők közül, és nem csak akkor vagyok szabad, ha nem kell semmit tennem, ha nincs senki, aki megkérne erre vagy arra, akkor is szabad vagyok, ha az amúgy is a természetben meglévő szépségeket észreveszem. Lehet az egy fa, virág, épület, emberek, akármi. Ha szép, és észreveszem, akkor jól tudom érezni magam. És a szabadság ennek a jó érzésnek egy része.
Nagyon sokszor látom azt, hogy az emberek olyannak képzelik el a szabadságukat, hogy nincs körülötte senki, nem kell semmit csinálni, vagy valamit elmoszókál, de azt se nagyon. Ilyen lehetőség nagyon kevés adódott eddigi életem során és nem vagyok benne biztos, hogy jól érezném magam ilyen állapotban. Meg kellene tanulni úgy élni, hogy jól érezzem magam ott, ahol csak lehet, mindenhol. A szabadság mindenhol ott van, minden helyzetben, csak tudni kell észrevenni, élni vele, megmutatni másoknak, ezáltal odaadni. A szabadsággal az aranyközépben a legkönnyebb élni. Abban az aranyközépben, ahova minden ellentmondás tart, az aranyközép összehoz, nem megkülönböztet, hanem különbséget tesz, és minden tettet, szót azok valójában lát meg, és így megérti azok igazságát is. Az aranyközépben élő odafigyel, együtt érez, nem sulykolja saját igazát, meggyőződéseit, meghallgat, együtt érez, és ha nem mond semmit, akkor is többet mond, mint aki erővel győzköd. A legegyszerűbb: pedig szabadnak lenni, nem tukmálni magadra másokból, csak elfogadni a világot olyannak, amilyen, hogy Ő elfogadjon Téged olyannak, amilyen vagy.

Az egyéniség visszafojtása másba: börtönzés, magába
Ítélni: börtönzés, mást magamba
Meg nem hallgatás: kizárás magamból.
Valakire nem figyelni: kizárás magamból
Akármelyik azt jelenti: saját magam ellen tenni. Tudatlanul ismeretlenül ítélni annyi, hogy elutasítom magamtól azt a valakit vagy valamit.
Megnézni, megismerni, megérteni, befogadni mindent: a minden befogad engem
Élni hagyni: halni hagyni
Halni hagyni: élni hagyni
Ugyanarra vágyunk, csak máshol keressük, más utakat járunk be a célhoz, és nincs rövidebb út, ha annak látszik is, csak tévedésből. Szebb út van, kisebb ellenállású, ez az aranyközép út. Ami ott van, ahol minden van. Minden szélsőség megbékélése között, minden az aranyközépbe tart. Gondolj bele! Minden ellentmondás előbb-utóbb valahol megbékél önmagával, és azzal, amiből Ő(az ellentmondás) tulajdonképpen lett. Minden széttartás összetart egy idő után.
Ahol van fekete, kell hogy legyen fehér is, mert egyik nem él a másik nélkül, ők adnak egymásnak kontrasztot, láthatóvá teszik egymást. A fény a sötétnek nem kioltója, éltetője. Az okos buták nélkül nem okos, mert nem tűnik ki. A szabadság rabság nélkül nem szabadság, mert nem érezném a kontrasztot, nem lenne valami, ami éltetné bennem a szabadságot. Aki még nem volt a pokolba, nem érzi, ha a mennybe kerül.
Eredendően minden és mindenki szabad, csak magát csukja mindenki a saját vagy más börtönébe. Lehetsz akárhol, tehetsz akármit, ha tudod, hogy hol vagy, tudod, hogy mit teszel és miért, AKÁRHOL, AKÁRMIKOR akkor vagy szabad. A szabadság nem állapot, minőség.

Kertben

Oldd magaddá vérző tekintetemben vizem
Sózd be és öntsd a sebbe, hogy
összehúzódhasson s az utolsó
kis résbe ültess rózsát,
mi felszívja vérem vörösségét.
Tedd láthatóvá a világnak.
A sötétek úgysem látják,
a világosak meg rálépni is lusták.
A világosság mögé vess hát el,
s így talán az leszek, akinek lennem
kell,
és nem csupán papírmajszoló
kretén.

Hamvas Béla: A Babérligetkönyv

részlet: A virágszedés lélektana című esszéből - Anemonáról -

"Csak egyet mondok el. Tavasszal egyszer, árnyékos, védett helyen, szakadék északi oldalán, fehér virágot találtam. Bár diákkoromban, s azóta is, szerettem növényhatározóval csavarogni, ezt a virágot nem ismertem. Gyöngyviráglevelek között nőtt, levele bolyhos volt, öt, hat, sőt hét puha, bársonyos fehér szirma között sárga porzóbóbita. Illata? Hogy is mondjam? Főszeres és illanó, gyengéd, egy kicsit liliomszerű, de enyhébb és édesebb, finom, üde, és mintha nem is lenne anyagi. Fehér kökörcsin volt, németül Alpenrose, latinul anemona. Magamban Fehér Anemonának hívtam. Tudok egy helyet, ahol szobányi téren seregestől nő. Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Lehajolok föléjük s az az érzésem van, ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna azzal a leánnyal, akivel egész életemben mindig találkozni szerettem volna, s a leány, még félig gyermek, szőke, bőre, mint az anemona szirma, fehér, hozzám beszélt volna, ajkáról ez az illat áradt volna. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.
Ez az illat s ez a név akkor mindjárt, s azóta mindig Léthét juttatta az eszembe, a feledés vizét. Valami kapcsolatot éreztem az anemona neve, illata, fehérsége és a felejtés között: a boldogság, hogy van ital, amely hűvös varázsával minden emlékemet lemossa, s újra kezdhetek élni, mintha most születtem volna először.
Ősszel ismét arra jártam és különös, fehér gyapotba burkolt, egészen apró szemecskéket találtam. Olyan volt, mint a petéből kikelt apró és nyüzsgő kukacsereg, vagy még inkább a Fehér Anemona termése. Határtalan gyengédség, tűnődtem, hogy a virág gyermekeit ilyen könnyű, meleg, puha fehér pólyába takarja, ha télen a földbe kerülnek, ne fázzanak.

Ha azt kérdezné valaki tőlem, kivel akarok élni, azt felelném: a Fehér Anemona-leánnyal. Ha ránéznék, rajta kívül mindent elfelejtenék, a Léthé bűbájos, hűvös vize nézne szeméből, érintése bársonyos lenne, s úgy kellene vigyázni reá, mint a fehér bársony sziromra. Jung azt a nőt, akit a férfi születésétől fogva szívében hord és akit tulajdonképpen és örök szerelemmel szeret, Animának hívja. Anima és Anemona. Lélekvirág. Boldogságvirág. A halhatatlan szűz virága."

Szívből ajánlom Hamvas Béla minden művét, találjatok rá, keressétek...

Márai szól! II. szösszenet a Füves könyvből

"A szerepről és az alkatrészről
Szereped van, mely csak a tiéd; s ez a szerződésed Istennel. De alkatrész is vagy a világ nagy szerkezetében, nem sokkal több, nem is jelentősebb, mint egy csavar vagy huzal, mely e végtelenül bonyolult gépezetben valamilyen mellékes és alárendelt folyamat egyik segéd-eszköze. Ne feledkezz meg soha szerepedről, mely csak a tiéd és személyes, s ne feledd soha, hogy nem számítsz sokkal többet az Egészben, mint egy alkatrész, csavar vagy huzal."

A vékony tollal írt lábjegyzet arról, aki úgy gondolta több mint rész, és nem végezte el a rá kiszabott létfeladatok egész életén át: A pont magában elemelkedni látja magát a mátrixától, és ott tartja meg magát, így a többi pontot, és magától a többit látja távolodni, holott egy pont miatt nem fog megváltozni a mátrix, csak a pont akaratától a pont tudatában…