Klasszikus önfelfedés

Nincs ellenállás, a világ egy pont körül gyűlik össze, a középpontja körül. Ez minden pillanatban állandó, nincs benne változás csak mi látjuk közeledni vagy távolodni, de a világ annyi, amennyit befogadsz belőle, és a középpont sose volt más mint Te. Nemakar semmit a sok kis pont, csak meghívni Téged, hogy megtedd, megkeresd azt amit kell...megkeresni saját magadat, Élni.

Lao Ce:Tao Te king

"Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas es mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti."


Minden valaminek látszó akármibe kapaszkodó mindenkinek. Talán a Taoizmus legleg mondata a kreatív emberekhez...

LAO CE:Az Út és Erény könyve (Tao Te King)

Tőkei Ferenc prózafordítása alapján.
Weöres Sándor fordítása.
Részlet I.


Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.



Ha nem emelik fel az okosakat,
a nép közt rend es béke fakad;
ha nem kell többé a ritka, drága,
megszűnik a nép kirablása;
ha nem a vágy uralkodik,
a nép szíve megnyughatik.
Ezért a bölcs
a szívet kiüríti,
a gyomrot teletölti,
a sóvárgást gyengíti,
a csontot erősíti,
hogy az emberek ne tudjanak, ne vágyjanak,
az okosak veszteg maradjanak.
A nem-sürgés ez
és rend és békesség lesz.


Nincs lágyabb, mint a víz,
mégis a köveket kivájja:
nincs különb nála.
A gyenge legyôzi az erôset,
a lágy a keményet:
az ég alatt mindenki tudja,
még sincs, aki valóban felfogja.
Ezért a bölcs azt mondja:
"Aki az ország szégyenét veszi magára,
az lesz az ország királya;
aki az ország nyomorát veszi magára,
az lesz a világ királya."
Az igaz szó: mint önmaga fonákja.


Weöres Sándor nem mellesleg Hamvas Béla szárnyai alatt is tanult. Ez látszik is... Olvassátok

A "Széljegyzetek" című esszégyűjteményből

A Szabadságról

Ha a szabadságra gondolok, olyan érzésem van mint kisgyermek koromban az óvodában, mikor a többiek homokkal dobálták egymást az udvaron, én csak álltam a kerítésnél. Nem nagyon szóltam senkihez, hozzám se nagyon senki. Vártam a nagymamámat, hogy mikor visz el onnan. Ezt a kerítésen kibámulást annyira profin csináltam, hogy a kerítések helyenként azóta is az én fejem alakját őrzik. Hozzáteszem, ha még egy évig járok a gyermekmegőrző intézménybe, és egy kerítés részre koncentrálok, ki tudtam volna mászni a „szabadságba”. Akkoriban nagymamám jelentette nekem a szabadságot elhozó jóság szívű, törődő kezű angyalt és annál csodálatosabb érzés nem volt számomra mint mikor kiléptünk az óvodából és én ezerszer előrébb futottam, de ezeregyszer vissza is mentem hozzá. Így sétáltunk haza és ejjj de szabad voltam akkoriban, talán azóta se.
Elérhetetlennek látjuk. Megfoghatatlan. Hallhatatlan. Láthatatlan. Tulajdonképpen akkor mi az a szabadság? Mikor vagyok én olyan? Miért nem vagyok mindig? Honnan tudom, hogy én most szabad vagyok? Mindenkinek mást jelent. Mindenki máshol találja meg. Meg lehet találni valamilyen tevékenység közben. Pihenés közben az eget bámulva. Versírás, olvasás, biciklizés közben. De mindenki megtalálhatja a maga szabadságát, mert ez teljesen egyéni. Máshogy éljük meg a szabadságot, máshogy gondolunk rá, máshogy vágyódunk utána, de mindenkinek megvan a sajátja, az Ő szabadsága, senkié, csak azé a valakié, aki megtalálja. A túlzásba vitt vágyódás vezethet ahhoz, hogy átesünk rajta, nem vesszük észre. Keressük mindenhol, nem találjuk sehol. Kutatjuk akárhol és megtaláljuk sehol.
A szabadság számomra egy olyan hely, állapot, érzés, ahol nem kell magamat meggyőznöm más miatt arról, hogy én ki vagyok, miért vagyok, mit teszek, vagy éppen mit nem, hogy mondok el valamit, miért beszélek vagy miért nem. Elfogadás. Számomra a szabadság egyik alapköve. Nem megváltoztatni akarni. Hagyni, hogy úgy beszéljen, ahogy csak Ő tud, még ha én nem is beszélhetek úgy, ahogy csak én tudok. Hagyni olyannak, amilyen volt nélkülem, ez a minimum, de semmiképp nem összetörni benne valamit, akármit.
Ahol nem kell bizonyítanom, ahol akkor mondok el valamit, amikor én akarom elmondani, ahol más akkor teszi ugyanezt vagy akármi mást, amikor Ő akarja, na ott vagyok én jól, ott vagyok szabad. Teljesen mindegy a hely, az idő, az addig lelki állapot.
Nemrég történt meg, hogy az általam oly nagyon szeretett nagymamámtól azt a feladatot kaptam, hogy XY boltban vásároljak be neki otthonra, közel ipari mennyiségű élelmiszert, és egyéb konyhai kiegészítőt. Táskával a hátamon, listámmal a zsebemben elindultam a napsütéses, ám de fagyos délutánon bevásárolni. Fülemben a kedvenc zenekarom egyik albuma szólt. Gyönyörűen sütött a nap, jó zenét hallgattam, bicikliztem, és tökéletesen szabadnak éreztem magam. Tökéletesen. Igaz kicsit megfagytam, kicsit szuszogtam, de szép volt a környezet, és én repültem az emberek között hangosan énekelve. Volt kötelességem, mégis szabad voltam. A táskám majd leszakadt a hátamról, olyan nehéz volt, hideg volt, de elmondhatatlanul jól éreztem magam. Össze tudtam egyeztetni azt, amit meg kell tennem, azzal, ami a célhoz vezető úton engem gyönyörködtetni elém tárult. Rádöbbentem, hogy ezt kell tennem, ha szabadságra vágyom, és nem tudok kiszakadni az engem körülvevők közül, és nem csak akkor vagyok szabad, ha nem kell semmit tennem, ha nincs senki, aki megkérne erre vagy arra, akkor is szabad vagyok, ha az amúgy is a természetben meglévő szépségeket észreveszem. Lehet az egy fa, virág, épület, emberek, akármi. Ha szép, és észreveszem, akkor jól tudom érezni magam. És a szabadság ennek a jó érzésnek egy része.
Nagyon sokszor látom azt, hogy az emberek olyannak képzelik el a szabadságukat, hogy nincs körülötte senki, nem kell semmit csinálni, vagy valamit elmoszókál, de azt se nagyon. Ilyen lehetőség nagyon kevés adódott eddigi életem során és nem vagyok benne biztos, hogy jól érezném magam ilyen állapotban. Meg kellene tanulni úgy élni, hogy jól érezzem magam ott, ahol csak lehet, mindenhol. A szabadság mindenhol ott van, minden helyzetben, csak tudni kell észrevenni, élni vele, megmutatni másoknak, ezáltal odaadni. A szabadsággal az aranyközépben a legkönnyebb élni. Abban az aranyközépben, ahova minden ellentmondás tart, az aranyközép összehoz, nem megkülönböztet, hanem különbséget tesz, és minden tettet, szót azok valójában lát meg, és így megérti azok igazságát is. Az aranyközépben élő odafigyel, együtt érez, nem sulykolja saját igazát, meggyőződéseit, meghallgat, együtt érez, és ha nem mond semmit, akkor is többet mond, mint aki erővel győzköd. A legegyszerűbb: pedig szabadnak lenni, nem tukmálni magadra másokból, csak elfogadni a világot olyannak, amilyen, hogy Ő elfogadjon Téged olyannak, amilyen vagy.

Az egyéniség visszafojtása másba: börtönzés, magába
Ítélni: börtönzés, mást magamba
Meg nem hallgatás: kizárás magamból.
Valakire nem figyelni: kizárás magamból
Akármelyik azt jelenti: saját magam ellen tenni. Tudatlanul ismeretlenül ítélni annyi, hogy elutasítom magamtól azt a valakit vagy valamit.
Megnézni, megismerni, megérteni, befogadni mindent: a minden befogad engem
Élni hagyni: halni hagyni
Halni hagyni: élni hagyni
Ugyanarra vágyunk, csak máshol keressük, más utakat járunk be a célhoz, és nincs rövidebb út, ha annak látszik is, csak tévedésből. Szebb út van, kisebb ellenállású, ez az aranyközép út. Ami ott van, ahol minden van. Minden szélsőség megbékélése között, minden az aranyközépbe tart. Gondolj bele! Minden ellentmondás előbb-utóbb valahol megbékél önmagával, és azzal, amiből Ő(az ellentmondás) tulajdonképpen lett. Minden széttartás összetart egy idő után.
Ahol van fekete, kell hogy legyen fehér is, mert egyik nem él a másik nélkül, ők adnak egymásnak kontrasztot, láthatóvá teszik egymást. A fény a sötétnek nem kioltója, éltetője. Az okos buták nélkül nem okos, mert nem tűnik ki. A szabadság rabság nélkül nem szabadság, mert nem érezném a kontrasztot, nem lenne valami, ami éltetné bennem a szabadságot. Aki még nem volt a pokolba, nem érzi, ha a mennybe kerül.
Eredendően minden és mindenki szabad, csak magát csukja mindenki a saját vagy más börtönébe. Lehetsz akárhol, tehetsz akármit, ha tudod, hogy hol vagy, tudod, hogy mit teszel és miért, AKÁRHOL, AKÁRMIKOR akkor vagy szabad. A szabadság nem állapot, minőség.

Kertben

Oldd magaddá vérző tekintetemben vizem
Sózd be és öntsd a sebbe, hogy
összehúzódhasson s az utolsó
kis résbe ültess rózsát,
mi felszívja vérem vörösségét.
Tedd láthatóvá a világnak.
A sötétek úgysem látják,
a világosak meg rálépni is lusták.
A világosság mögé vess hát el,
s így talán az leszek, akinek lennem
kell,
és nem csupán papírmajszoló
kretén.

Hamvas Béla: A Babérligetkönyv

részlet: A virágszedés lélektana című esszéből - Anemonáról -

"Csak egyet mondok el. Tavasszal egyszer, árnyékos, védett helyen, szakadék északi oldalán, fehér virágot találtam. Bár diákkoromban, s azóta is, szerettem növényhatározóval csavarogni, ezt a virágot nem ismertem. Gyöngyviráglevelek között nőtt, levele bolyhos volt, öt, hat, sőt hét puha, bársonyos fehér szirma között sárga porzóbóbita. Illata? Hogy is mondjam? Főszeres és illanó, gyengéd, egy kicsit liliomszerű, de enyhébb és édesebb, finom, üde, és mintha nem is lenne anyagi. Fehér kökörcsin volt, németül Alpenrose, latinul anemona. Magamban Fehér Anemonának hívtam. Tudok egy helyet, ahol szobányi téren seregestől nő. Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Lehajolok föléjük s az az érzésem van, ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna azzal a leánnyal, akivel egész életemben mindig találkozni szerettem volna, s a leány, még félig gyermek, szőke, bőre, mint az anemona szirma, fehér, hozzám beszélt volna, ajkáról ez az illat áradt volna. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.
Ez az illat s ez a név akkor mindjárt, s azóta mindig Léthét juttatta az eszembe, a feledés vizét. Valami kapcsolatot éreztem az anemona neve, illata, fehérsége és a felejtés között: a boldogság, hogy van ital, amely hűvös varázsával minden emlékemet lemossa, s újra kezdhetek élni, mintha most születtem volna először.
Ősszel ismét arra jártam és különös, fehér gyapotba burkolt, egészen apró szemecskéket találtam. Olyan volt, mint a petéből kikelt apró és nyüzsgő kukacsereg, vagy még inkább a Fehér Anemona termése. Határtalan gyengédség, tűnődtem, hogy a virág gyermekeit ilyen könnyű, meleg, puha fehér pólyába takarja, ha télen a földbe kerülnek, ne fázzanak.

Ha azt kérdezné valaki tőlem, kivel akarok élni, azt felelném: a Fehér Anemona-leánnyal. Ha ránéznék, rajta kívül mindent elfelejtenék, a Léthé bűbájos, hűvös vize nézne szeméből, érintése bársonyos lenne, s úgy kellene vigyázni reá, mint a fehér bársony sziromra. Jung azt a nőt, akit a férfi születésétől fogva szívében hord és akit tulajdonképpen és örök szerelemmel szeret, Animának hívja. Anima és Anemona. Lélekvirág. Boldogságvirág. A halhatatlan szűz virága."

Szívből ajánlom Hamvas Béla minden művét, találjatok rá, keressétek...

Márai szól! II. szösszenet a Füves könyvből

"A szerepről és az alkatrészről
Szereped van, mely csak a tiéd; s ez a szerződésed Istennel. De alkatrész is vagy a világ nagy szerkezetében, nem sokkal több, nem is jelentősebb, mint egy csavar vagy huzal, mely e végtelenül bonyolult gépezetben valamilyen mellékes és alárendelt folyamat egyik segéd-eszköze. Ne feledkezz meg soha szerepedről, mely csak a tiéd és személyes, s ne feledd soha, hogy nem számítsz sokkal többet az Egészben, mint egy alkatrész, csavar vagy huzal."

A vékony tollal írt lábjegyzet arról, aki úgy gondolta több mint rész, és nem végezte el a rá kiszabott létfeladatok egész életén át: A pont magában elemelkedni látja magát a mátrixától, és ott tartja meg magát, így a többi pontot, és magától a többit látja távolodni, holott egy pont miatt nem fog megváltozni a mátrix, csak a pont akaratától a pont tudatában…

Márai szól!

"Arról, hogy a szívünkkel is kell élni

De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezetlenebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve készséges ütemmel nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandón hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, a bosszúvágy, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik."



- Ha megáll a szívem és nem érzek többé senki és semmi iránt semmit, fájni fog??- kérdezte Tuja doktort Érző Géza
- Igen, újjászületni fáj, de már megszokhattad. – Hangzott a válasz a szívátültetés előtti utolsó beszélgetésen.

A Menny felbolydulása, avagy minden baj 1914-ből ered???

Egyes hitek történetírása szerint 1914-ben megalakult az égi királyság, hogy a szeretettel uralkodjanak a Földön… Erről az eseményről készült egy titkos feljegyzés, ami 3652-ig egy szeméttelepen hevert, ahol egy bizonyos Rebme megtalálta, és nyilvánosságra hozta. Ez után a titkosrendőrség rávette, hogy megbánja, és saját kitalációjának tűntesse fel az irományt. Miután ezt megtette, megölték és a feljegyzések tartalmát nekem kell megosztanom az olvasókkal, mert fontos. Az irat tartalma sokszor régies nyelvhasználattal van felfegyverezve, ami súlyos gond figyelembe véve, hogy manapság az emberek a „szeretlek” szó jelentésével sincsenek tisztában…

Mint az sokak számára köztudott, a mennyben szentek és angyalok egyaránt laknak. Ez a feljegyzés az angyalokkal nem foglalkozik, csak a szentekkel, és cselekedeteikkel, valamint a menny megháborodásának megörökítésével.
Az Égi királyság megalakításának ötlete a mennyturizmus 10. évében pattant ki YX Szent fejéből mondván, hogy a fellátogató emberek ne összevisszaságot lássanak a Földhöz is vak szemeikkel, hanem szép, rendezett uralkodós királyságos mesebábszínházat, amit talán fölfognak Minden egyes Szent beleegyezett a királyi udvar megalakításába. Királynak Istent szerették volna kinevezni, csakhogy Isten nem akarta a szeretetet uralkodási eszközzé tenni, mert akkor az emberek egy olyan valaminek hitték volna a szeretetet, amit soha nem érhetnek el, csakis az. Égi Királyság tagjai, és behódoltjai élhetnek meg, tudhatnak magukénak. Az Urat tehát aljas módszerekkel kellett rávenni az alapító iratok aláírására. Ehhez tökéletesnek bizonyult az a drog, amit a menny biztonsági őrei a porta előtt elkoboztak egy turistától. Így történt, hogy egy este Istent elkábították, és öntudatlan állapotban aláíratták Vele a papírokat.
Másnap reggel az Úr valahogy mégis emlékezett a történtekre. Nagyon fájt a szíve és nem értette, hogy miért tették ezt Vele. Hosszas gondolkodás után döntött a menny felszámolása mellett. Igazságügy értékbecslőkkel felbecsültette egész birodalmát, majd elégette az érte kapott pénzt(ezzel Ő lett az első pénzrongáló, azóta is körözik). A szenteket a földre küldte, hogy lelkük kőből ismét porszemmé kopjon a létek között, amiket be kell járniuk. Ő maga pedig az egész világgá lett, szétáradta magát. De hagyott egy utat, ami hozzá vezet, az elengedést, a gyönyörködést, és a mindenen átáradó szeretetet.
Így történhetett meg, hogy a szentek köztünk élnek, csak elfelejtették a nagy jólétben, hogy kik ők valójában. A menny, pedig úgy ahogy volt a Földre szakadt, csak az emberek nem látják ezt… És a menny sokak szerint üres, sokak szerint van az égben királyság, mások szerint meg a Földre szakadt az egész minden az égből.

A feljegyzés mindösszesen ennyi. Mégis a legfurcsább az egészben az aláírás:
- Avol Rú Za- hogy ki volt Ő, nem tudjuk. De nem is fontos. A történet valóságtartalma mindenkinek a saját szívügye. De semmiképpen nem akar bántani semmilyen hitet. Csak a menny Földre szakadását, és megromlását írja le.

Gondolva a téllel

válassz biztosabb
pontokat, mit egy ember,
mert ők csak úgy csalnak meg
mint magukat, s Téged pont magaddal
fognak ékes körmenettel megölni.
S ha a szíved adod nekik, ellopják lüktetését
és kiölik belőle lényegét
mert félnek magukban megélni
azt ami kívülük is van

Mező-rege

-Előbb néznék a Te
szemedbe, mint a sajátomba!
Nincs más világ
Nincs más ölelés
Nincs ha, csak egy szerelem
-Nincs test
se lélek
S az autópályák lassan
engem is keresztülszelnek

Felhőből

Vak-süket agyságod
választottad a mi szívségünk
helyett? Tedd, szolgáld
magad, de ne felejtsd,
én vagyok a szem fölötted, ki
érted esőt sír, és most csak
gyönyörű lelkedért.

Az első lélegzet Anemonának

Csak a füst után
láthatom senkiségem.
Füstként bújok beléd,
s viszlek magammal
oda, ahova ha úgy
vágysz mint én,
meglelsz magadban.

Szavaddal vágsz a semmi nedves
falához, s tetteiden ismered
föl a halott ettől meg attól
kapott szegycsontok rengetegében
az enyém által keltett suttogást.

Óvnod már nincs mitől
de ha Te húzol, szakadhatok
ezerszer, de soha sem vékonyodva.

Feketében a fehér

Ezernyi szó egy gondolat,
mi érted szól
s egy mozdulat
válik arannyá minden
bennem tett lépted után.
S ezer szóból, mi nekem
megmarad nem más
csak egy utánad fájó gondolat.

Tenger vagy, de mégis egy csepp
mi belőled felém árad.
Ebből halálomon túl
is élek, elég ha ennyit adsz innom.

Ha újabb tél jön
arcod csak a karcsú lángban nézhetem.
Messziről is, de örömfénnyel hozd a végzetem.

Forog!

A minden mindig úgy
változik, hogy minden maradhasson.
Jószívűségnek mutatott
feledéslelkűségbe
fordult testvérem.
De látom benned, hogy
Te is csak akkor akarsz adni,
ha nincs mit, azt is abból,
ami nem a Tiéd.
Lopni térsz hát magadba
s a sötét butít
szolgájává azok közé,
akiket lenézel.

Meteoropata

Kevély eső a szélben,
ostor vagy simító kéz,
éltet vagy az, mi a létben emészt.
Szemembe fogadom hát egy cseppjét,
s szelídül tőle minden.

Viharhoz

Nem azért jöttem, hogy
elvegyelek Téged magadtól
ruhában járó meztelen gyilkosom!
Nyállal hívlak selymeid közé,
bújni az édes után keserű
percek elől.
Talán csak úgy tudod
melyik szívhez húzol mint
ahogy a villám tudja
hova fog csapni.

A mindennel jöttünk
játszani, Te inkább
Lelkeddel a semmit
lökdösöd, mégis mindeneddel
a bennem lakó mindenséget.

Az utolsó konzílium egy szív felett


I.
Ki elé tenném kertedben,
s kertemben nyíló rózsáinkat,
ha nem Isten elé, hogy óvjon
legalább Téged rajtam keresztül?
S mégis, míg nem látsz, épp
csak engem, s fejedből nézel
csak, elkorhad szirmod
magadban a hideg évek alatt
érintésem nélkül és rózsáink
cefrévé oldják egymást
nélkülünk.

II.
Mondd, ha ily hirtelen
lobbansz fel, s alszol el,
nem csak játszol a más tüzével?
Az én tüzem visszaköszönt Rád.
Megint, s mégis belőlem a legmélyebbről.
Állj meg, csak meglátni engem.

III.
Térdem kemény értünk
ágyam mellett. S az ég mondta:
Egyek vagyunk, s
külön sose voltunk.
Mit ér egy Isten,
kiben senki sem hisz?

IV.
Bennem vagy!
És magadon kívül
mást mit keresnél?
Elporlott már hány, ki
feléd erővel játszott
az egymás szemétől
széthúzó táncot.
És közülük ki az,
aki úgy, mint én
csak rád vágyott?

V.
Akkor mondd meg Te,
milyen kút az, minek
csak addig van vize,
míg úgy érzed szomjan halsz,
s mire inni térsz fájdalmas,
kábult szomjaddal, elapad.
S Te a gémre feszülsz,
a porba esni a káva kövei közé,
súlyaiddal lábadon.

VI.
Menj! Fuss, rohanj!
Én meg csak félem, hogy
soha nem látod meg, ki
a legnagyobb szerelmét
most Neked tartja magában.
És akkor is csak egy
pillanatra vártam, hogy
odaadjam Neked,
Ki el se jött.

Szerelmes jobbik –én!

Egy nyíltabb karú ölelés,
Egy forróbb szívű világ-áldomás,
rád és rám, belőlünk.
S a reggeli harmat szagával együtt
ébredünk egymásba.

Bál van, a holtak s az angyalok
egy, és ugyanazt a keringőt járják
s csak a ritmus más lelkükben,
a dal más fülükben.

Oldalról lépnek egymással táncra
S mi is pont egymással szemből
jöttünk a örök ringatózásba.
Onnan is szállunk ki őrül fénnyel,
mit senki nem lát kívülünk
és igazán csak a sötét érzi jöttünket.

S az, hogy mikor, és hogyan
szakadunk ki, az már rég nem kettőnkön
múlik.

Téridőmátrix

Mindíg olyan árnyék
szerettem volna lenni,
aki látszik.
Mindíg olyan szó
szerettem volna lenni,
ami hallatszik a fájó zajban.
S lettem olyan szív értetek,
ami együtt lüktet a világgal,
mégis bennetek.

Megváltom nélküled, magam

Alakod csak rajzolom
tollal, szavakkal, könnyekkel.
Hangod lágyabb oltárságra
üldöz. Mi bennem van
Belőled… Arany, mint
lelked emléke tompuló
pupillám előtt.

Lelkemet elüvöltöttem hozzád,
s íme megtörik partjaid.

Erdőmben kettérohadt fába bújtam
nélküled, előlük.
A nedves kérget tekertem portestemre,
majd levéllé növesztettem magam
és így lélegzek együtt a világgal,
mert csak így szerethetlek a
szerelemnél is jobban.

Összekötött rövidek

Leadlie

Az elől futsz,
amit keresel.


Szerelem?

Kettős keresztvitel
a legszebb kálváriával.


Mostohámul

Hogyan bántanálak,
mikor csak a mindenem
vagy, s én csak a magam
senkije.

Tűzzel játszó én

Meghívott a Nyár az Ősszel keringőre,
feloszlatni az ezerszer hosszú
átkozott Telet.
S mind hiába.
A gyertyalángban lakó sámán is
megsúgta,
ott fogok elégni,
hova Ti fagyni jártok.

Végtelen közel

Ha egyszer, valakinek
a jobbik felem adhatnám,
magamból Téged
tépnélek ki.
S ha tudhatnám,
kinek kell megköszönni,
hogy ebbe a létbe
csöppentett egy kis életet,
savvá forralhatnám
a bennem élő megkötő Istenem.

„Akarlak”

Ha vérem adom
Húsom is kell, ha már az is tiéd
nem kellek, s eldobsz
Mert már a tied vagyok

Szép viszontlátás

Úgy érzem, valami elmúlt belőlem
Hittem, hogy megtaláltalak
Csak áss ki a vakítóan fehér hóból,
Hogy több lehessek, mint fehérben egy sötét alak
De én senki vagyok előtted,
Más szerelmét láttad meg belőlem
Ha valódban látnálak, belevakulnék,
Szerelmedből sose szabadulnék
S mint víz tűnik el a tóból
Úgy tűnnék el a világ elől egyetlen őszinte szótól

2006

Csütörtök esti mese

Örökletes mese a sorsüldözöttek önmegcsalásáról

Egyszer, régen élt egy király. Úgy hozta az élet, hogy a királynak három fia lett három különböző feleségtől, akiktől miután megbizonyosodott gyermekei épségéről, elvált. Mindhárom anyát elegendő pénzzel látta el a fiúk felneveléséhez, taníttatásához, és három kastély felépítéséhez, majd szépen mindig tovább állt. A számszerinti negyedik feleségével együtt maradt, és ketten nevelték a negyedik fiút. A három ifjú semmit nem tudott sem az apjáról, sem a testvéreiről. Mindhárman nagy urak lettek.
Az első fiú katonának tanult, és hatalmas udvart hozott létre óriási sereggel, aminek Ő volt a vezetője. Rengeteg sikeres hadjáratot folytatott a környező vidékeken, sokan féltek tőle, sokan behódoltak neki, és ő sosem volt elégedett, mindig többet akart.
A második fiú a földművelésre alapozta meg birodalmát, irdatlan nagy területek gazdálkodott, a saját területeinek 42-szeresét látta el zöldségekkel, gyümölcsökkel, gabonával. Roppant kifinomult ember vált belőle, igazi üzletember.
A harmadik fiú tudtán kívül testvérei pénzét forgatta, ő bankár lett. Szintén nagy területek ura, a pénzügyekben.
A második fiú tehát ellátta az első és harmadik fiút terményekkel, ezért cserébe a harmadik fiú jobb kamatokat ajánlott neki, az első fiú pedig védelmet ajánlott az esetleg támadó szomszédokkal szemben. Az első és a harmadik számú testvér között vagyonőri megállapodás született.
Mindenkinek volt köze mindenkihez, és a rejtegetett családi szálakról senki nem sejtett semmit.
Az egyik év nyarán olyan kevés csapadék esett, és olyan nagy kánikula volt, hogy sem a gabonatermés, sem a zöldség, gyümölcs mennyisége nem volt elég semmire. A mezőgazdászt tehát az eladósodás fenyegette, ezért a bankár féltestvérétől kellett kölcsönkérnie pénzt. Ez a kísérlet kudarcba fulladt, ugyanis kirabolták a harmadik fiút, csontig. A rablás fő okozói az első fiú seregében rosszul kiképzett ajtónállók voltak, nem voltak kiképezve az ébrenlétre, így nemes egyszerűséggel elaludtak, valamint az „alvás közbeni jó hallás” kötelező tantárgyat végigkocsmázták, majd az előadást tartő csinos hölgyet szexuálisan inzultálták, ezért kaphattak megajánlott 3-ast. Ugyanebből a képzési hibából kifolyólag a második fiú krumpliját is kiásták. Így aztán mindenki haragudott mindenkire.
A harmadik fiú hadat üzent az elsőnek, így akarta visszaszerezni a pénzét, a második fiú is hadat üzent az elsőnek, holott hármójuk közül csak az első értett a fegyverkezéshez. Mit volt mit tenni, háborúzni kellett. Az egész mindössze két nap alatt lezajlott. A döntő ütközetre a három fiú maradt három mindennel felszerelt teljesen egyforma tankkal. Egy dombtetőn találkoztak, ahol úgy álltak körbe, hogy mindenki célzott mindenkire legalább két fegyverrel egyszerre. Meglepő módon mindenki egyszerre nyitott halálos tüzet a másikra. Mindhárman meghaltak. A területüket a „régi hülye mesékből kihagyott mienk lesz az a föld, aminek elhunyt a királya” nevű közhasznú társaság tette magáévá, aminek az öreg király, a három fiú apja, volt a tulajdonosa.
A megoldás egyszerű lett volna: a mese elején említett negyedik fiú tudós lett, ő tervezte, és építette a szupertankokat, és játszi könnyedséggel tudta volna az időjárást befolyásolni, illetve a rosszul kiképzett őrök fejébe azok tudta nélkül akármilyen információt, tudást véglegesen betáplálni. Mivel az első három fiú nem tudott egymásról, és negyedik testvérükről sem, ezért történhetett meg mindez.

Életem első verse, a komolysága erősen vitatható, de valahonnan el kell indulni...

Hozzám szólnak

Mikor egy madár a nevemen szólít,
Halkan éneke gondolkodásra buzdít
Lelkem, s tudatom táplálékért ordít
Nyughatatlanságom örök jólétre uszít
Látnom kell, ha a sors mindent felém fordít
Így lelhet társra, ki „csak” szeret én nem hódít
Ezért halld meg, ha egy madár a neveden szólít

?-es vers

?Neked

Hát ilyen mikor hiányzik a világ,
a valóság szerető szüksége,
ahol Te vagy én és én vagyok Te.
Egy-Egy csepp lesz tengerré
belőled, s belőlem nem
marad más rajtunk kívül

Lángra borul minden Ön által,
de nem Maga miatt!!
Önben él az egész fagyottsága
holott Ön az.
Magának tart meg, ha elengedi kezem
S úgy térek Önhöz meg, hogy el se mentem.
Szeressen azzá, akivé terhe enged

Szeretetért mar az éj
Csak láthatom ahogy
Tündöklésed a párnámba alél
Az élet fűszere, minden íze
csókod a szádról
De én ennek nem lennék vize,
aki lemosná, lennék inkább
ki ha tudná, minden izét megkóstolná

bemelegítés

Az vagy nekem

A csend szava mormolta belém
alakod. Szűken mérve idomaid,
hogy e Földön létezhess.
S mégis nekem angyalként látszol
az engem simító tiszta szándék
óvó, sokszor még magamtól is
inkább elsegítő, kéjért
igyekvő gondolatom maradiságában.

Csókjaimmal emellek vagy süllyesztelek
magammá.

Lassan öleld testem.
Érezd a lüktetést mi hozzám
s belőled is magamhoz vezetett.
E szív az, mi vérem
édes vörösségét a legtisztábbá
köpülte, hogy testedből
a mást egykor óvó szél
ki ne mozdíthasson, ellened



Világjáró

Árnyjátékban létező álma e világnak
Az én álmodásom csak része e virágnak
Minthogy csendes Őszi éjszakában varjú ül az ágon
Úgy melegít a létezés tudata, ha a tüzet olvadni látom
Elengedem magam, madártollá válok
Magasra repülök, majd odébb szállok
Sebzett madár szárnyán mosolygok rátok,
S midőn mindent a legmagasabbról látok
Szabadulok, s közétek vágyok
Ekkor nekilátok új alakot ölteni,
A kakukk se a fészkére jár költeni
Igyekszem tudásom legjavát adni
Köztetek mégis ember maradni,
S mihelyt elkészült új testem,
Folyó leszek, de nektek ásom medrem
Partjaimra csodát növesztek,
S szépségemért mondákkal öveztek
„E folyó alján fekszik, kit tegnap köveztek”
„Ez a víz hidat nem visel
Mint ami sose volt mindent úgy visz el”
Ha folyásom irányát kedvetek szerint szabtátok
Megunom az öröklét-rabságot,
Városaitok helyére meztelen pusztát ások,
S minthogy ezzel saját sírom is ásom,
Elpárolgok, hogy csak a Nap lásson,
Földjeitek táplálni esőnek jövök le,
Szabad lettem, immár örökre.