A festő
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Egész héten a földben dolgozott, de vasárnap elővette a gyúródeszkát, ráigazította rajzszeggel a visszájára fordított falvédő papirost, és mire beesteledett, telerajzolta azzal, amit a héten látott. Csodálatosan szép rajzokat rajtolt.
Ahogy sötétedett, összetekerte, átkötötte vékony spárgával, beállította a szekrény mögé, és visszavedlett közönséges szegény emberré. Este azért még ellátogatott a kocsmába. Külön asztalhoz ült, egy liter vöröset kért, és záróráig megiszogatta. Kevés emberrel beszélt. Senki sem tudta, hogy azt fürkészi az arcokon, hogy ki mit szólna, ha most kiderülne, hogy ő híres festő. (A Sándor biztosan nagyot nevetne, de ő akkor hozzávágná ezt az üveget, még akkor is, ha félig van borral.)
Pedig egyszer híre ment ennek is. Az egész falu megtudta, hogy a főjegyző valami pesti úrfélével olyan váratlanul nyitott be hozzá, hogy még a deszkát sem tudta eltenni az asztalról. Alig tekintette meg a rajzokat, mindjárt azt kérdezte:
- Festeni próbált e már?
- Még soha se. De ha az úr úgy óhajtja, megpróbálhatom azt is.
A szerkesztő úr fölírta egy papírra, hogy a városban melyik kereskedőnél milyen
festéket, ecsetet meg papírt vegyen, a falvédőn pedig bekeretezte azokat a rajzokat, amelyeket jó lenne megfesteni. Megadta a pesti címét, aztán meghagyta, hogy azonnal küldje el az első képét, ahogy készen lesz, mindjárt. A többivel ne törődjön, olyan híres embert csinál ő belőle, hogy tátva marad a falu szája.
Alig telt el egy hét, elindult az első kép Pestre. Jött érte öt pengő előleg, meg egy levél.
A levél körbejárt a kocsmában. Mindenki elolvashatta, hogy ő olyan tehetséggel megáldott embere szomorú sorsú hazánknak, amilyenből nagyon sok kellene, de szászévenként alig található kettő. Nagy pazarlás lenne ezt a benne lakó őstehetséget arra kárhoztatni, hogy az idők végeztéig rejtve maradjon. Kiolvasta belőle a festő azt is, hogy hagyjon fel a parasztizálással, ne tegyen mást, csak fessen. Közel volt már az idő, hogy hazánk előkelő személyiségei előtt bemutathassa és kivívja számára az őt megillető helyet a társadalomban.
Ilyen szép levél után tótágast állt az agyvelő a festő fejében. Legszívesebben részegre itta volna a kocsma összes vendégét a kocsmárossal együtt, de pénz nélkül nem tehette. Hiába kalimpált a szíve a nagy hírességre, mint a bolond harang ütője, csak szegény ember volt ő. Az lett inkább, hogy őt itatta mindenki. Cserébe megígértették vele, hogy egyszer az egész társaságot lefesti úgy, ahogy van.
Egyszer hallja, hogy kiállítás lesz, az ő képeit is kiakasztják a falra, és hogy ő is menjen föl oda. Ha már úgy is fölmegy, egyúttal fesse meg az eucharasztikus kongresszus dekorációját is, mert olyan ájtatos templomi képet egyes egyedül csak ő festhet – üvegre.
Kimondhatatlanul boldog volt, amikor sorra gratuláltak neki a pesti urak. A szerkesztő úr jóvoltából patyolat fehér ruhába öltöztették, és ez a ruha az övé is maradt. Bemutatták a kegyelmes uraknak is. A díszebédnél nem tudta eldönteni, hogy itt enni érdemes-e inkább, vagy az előkelő vendégeket nézni. Alig itta ki a poharat, máris töltötték bele a pincérek a gyöngyös bort. Az üveget sem fogták pusztán, hanem fehér gyolcsba csavarták. Látszik, hogy itt nem parasztember a kocsmáros.
A falu népének a fehér ruha tűnt fel először. Kinevették érte. Nehezen ugyan, de elengedte a füle mellett. Illendőnek találta azonban, hogy két képét közszemlére tegye ki a kocsma ivójába. A kép hátuljára ráírta a nevét, meg azt is, hogy festőművész.
Nem hozott ez a két kép akkor dicsőséget a nevének, mint várta. Azt még talán elviselte volna, hogy nem dicséri senki, de még viccel is kikezdték.
Szíven ütötte a vicc. Ő, aki olyan nagy urakkal parolázott, gyerekkori pajtásaitól csak ennyi megbecsülést kap? Ennyire tartja csak ez a porba ragadt falu?
Csigaházából csak annyit bújt ki, hogy naponta kétszer, percnyi pontossággal elindult a kocsmába, megitta a kétszer két decit, rágyújtott egy pikáns szivarra, és hazament. A szivar ugyan közönséges földi szivar volt, a legolcsóbb az egész boltban, de a pántlika az mennyei és örök rajta. Egyik szivarról átkerült a másikra.
Ez a naponkénti tiszteletkör sem tartott sokáig. A kocsmárosnak mondta ő el először, hogy a kegyelmes úr havonként ötven pengő járandóságot ígért neki, annyira tetszettek a képei. Kérdezte is mindennap a postást, de a pénz nem jött.
- Az az ígéret is addig tartott csak, amíg kimondták
- Nem akárki mondta! Akkora úr nem hazudik.
- Akkorát nem, mint mi tudunk, csak nagyobbat. Bolondot csinál az még belőled.
Egyik nap csekkel várja a kocsmáros. Ötven pengő az ő nevére. Örült a pénznek is, meg a postás eszének is, amiért ide adta le a csekket. Hadd lássák, hogy akkor úr nem hazudhat.
Ment vele a postára. Nem látott ő még ilyet, nem tűnt fel, hogy a pecsétet kétfelé tört kukoricatorzsa szolgáltatta rá. Nem is jutott a pecsétig. Csak a nevét meg a festőművészt olvasta újra meg újra.
Nagyon fájt, amikor a postáskisasszony megmondta, hogy erre a csekkre egy fillért se fizethet.
Erős elhatározás született benne. Ha csak bolondnak jó ő ebben a faluban, akkor inkább odébb áll. Különben is, városban volna a helye már régen.
Mintha csak rendelésre jött volna az az igazi festő, akire az egész falu azt mondta, hogy ez igen! Olyan képeket festett az, hogy együtt vérzett az ember szíve a lenyugvó nappal, meg a párja után bőgő szarvassal. aki hattyút még soha nem látott, az most táthatta a száját, hogyan eteti a gyönyörű tó partján a kurtaszoknyás, rózsaszín keblű tündérszép táncosnő. Ez igen!
- Ilyet fess, ha tudsz!
Nagyot nevet a Művésznő, hogy nem mezítlábas embernek való mesterség a művészet. Hamar fölvilágosítják, hogy azért nem akárki ám az ő emberük sem, Igaz, hogy nem hattyút fest, csak kendermagos tyúkokat, de azt Pesten is kiállították már a világ csudájára. Meg is enyhül irányába a Művésznő szíve, amikor szakmába vágó kérdéseket tesz fel neki.
Volt egyszer egy festő ember, de elveszett. Elnyelte a város. Odahagyta a művészetet, hogy a művészet szolgája legyen. Cselédje lett – a Művésznőnek.
Kerek huszonöt évvel később biztatnak egy néprajzost, hogy csináljon filmet a magyar parasztfestőkről. Összehord egy csomó képet, nyomozni kezd. Rátalál. Találkozik vele, és beszél, beszél öt napon keresztül győzködik. Nem a festővel kell hadakoznia, hanem a Művésznővel.
Mi köti ide? Ha költő lenne már megírta volna a maga Lilla-dalait, elsírta volna ő is a Húsz év múlvát, az Anna ciklust, ha tanult festő lenne, álomba vont képeket festene, de a parasztfestő ilyen komplikált érzéseket nem tud keretbe foglalni.
A Művésznőnek keresete nincs. A képeire finomabb emberek azt mondják, hogy már nem divatosak, a kendergyári munkásasszony meg nagy szemtelenséggel azt mondja rá, hogy giccs. A szomszédasszony úgy véli, hogy az a macska ott a képen inkább az oroszlánt formázza. Régóta nem vesz már tőle képet senki. Egyik szobáját albérletbe adja, a másikat állandó félhomályban maga lakja, a rég volt idők festője pedig a kamra kövén rossz kabáton hál. Kétszer volt tüdőgyulladása.
Azt csak a szomszédok tudják, csontra száradt öreg szenet hord. Másnak. Az egyezséget a Művésznő köti, a pénzt is ő kapja. Egy darab kenyérrel megy dolgozni reggel. A villamosmegállónál szed hozzá egy zsebre való csikket. Néha kuporgat magának egy kis külön kosztra valót, bezárkózik a fáskamrába, és lopva ünnepel.
A rokonok – a tiszta lelkű emberek – azt várják, hogy öregségére majd csak előveszi valami baj. Úgyis szeretetházba adja az a nő – mondják – nem tartja magánál. Legalább akkor hazavihetik, hogy valami örömet lásson.
A film kedvéért visszamegy a faluba. Busszal. De a buszról a vonatot is látni. Gyerek tud csak úgy felkiáltani: - Ott van a vonat! – Ott megy a vonat! Kinevetik érte. Nem tudják, hogy negyedévszázada nem ült vonaton. Senki sem tudta, hányszor nézte meg magának nyáron az állomást, és november ködében olyan szépen megfestette gondolatból, mintha onnan nézné az átereszről az egészet. Legeltette a libákat egy kislány, a kecskéit egy asszon, és disznait egy ember. Azért a tél is belekéredzkedett a képbe, mert olyan sokasággal termettek ott a varjúk, mint zimankós hidegben. Az állomásra rászállt egy, éppen a két kémény közé.
Hárman keresték másnap. A Művésznő nyit ajtót. Beáll a két ajtófélfa közé támasznak vetett lábakkal, hogy be ne mehessen senki.
- Sajnos tárgytalan az ügy.
- Hogyhogy tárgytalan?
- Úgy, hogy itt maguk nem filmezhetnek. Meggondolta az öreg, és kész. Azt mondja, nem neki való az már, hogy mutogassa magát. A képeiért sem kapott semmit, miért háborgatják megint?
- Hol van most?
- Semmi köze hozzá!
Ha valaki hozzá tudja képzelni ehhez azt a pokoli lármát, ami a szomszédokat fél perc alatt kicsalta, de hamar vissz is kergette, annak biztosan felmondja a fantáziája a szolgálatot, ha a Művésznő húgáról esik szó. Mert előkerül az is, s ömlik belőle az áradat két órán keresztül. Végköveztetés: meggondolta magát, maguk pedig ne zavarják a szegény embert.
- Ezt tőle szeretnénk hallani.
- Abból ugyan nem esznek!
Ha csak szóval folyik a párbaj, mégsincs baj. Hátha elődugja a fejét valahonnan a festő? A három közül az egyik odatámaszkodik az ajtófélfához, közel a Művésznőhöz.
- Tegyünk le róla. Ha meggondolta, hát meggondolta. De hallottunk arról, hogy nem akárhová került az öreg. Mert ugye vénségére kerülhetett volna a juhszélre is, valami csőszkunyhóba, de lám a kimondhatatlan szerencse művészetet pártoló, sőt művészetet élő emberek vezérelte. Nemcsak városi födél van a feje fölött, hanem napról napra van találkozása alkotó művészekkel is.
A haragos arc rózsaszínűvé halványul. Ez már kellemesebb beszéd
- Mit festett utoljára? Lehetne látni?
A Művésznő nem zárkózik el előle, de most, per pillanat nem alkalmas az időpont. Máskor
- Írni kellene erről a környezetről. A művészet lényege bukkan itt elő valahonnan
Bársonyos pír az arcon. Csak a húg szeme szikrázik még. Ő be sem fejezte a csatát, nővére meg már kötögeti a békeszerződést. Még egyszer belekiált, hogy milyen emberek maguk? Értsék meg, szó sem lehet róla. Hívok egy rendőrt, majd az leigazoltatja magukat.
- De lehet róla szó – mondja a másik - , csak az időpont nem alkalmas.
- Ha itt most nem alkalmas, meghívjuk egy csendes beszélgetésre egy cukrászdába.
Hálás tekintet az arcokon.
És a csendesre fordult beszélgetés közben ázottan, sárosan megérkezik a festő.
Most látom először. Ez festette volna azokat a képeket, amelyiknek mindegyikéről meg lehetne írni a naiv festők katekizmusát? A képek szerzője pártját ritkító egyéniség, aki itt áll, riadt szemű, akarat nélküli maradék belőle. Mire megszólalna, újra kitör a vulkán. Ketten mondják helyette az igét.
- Meggondolta, szó sem lehet róla.
Nem mondom tovább. Délre bejutottunk. Pergett a gép, nyílt az ajtó bealázatoskodtott rajta a festő. Úgy, mint szokta ha nagyritkán bejöhet ebbe a szobába. Macskákat szokott ide hozni – mert mi, a Művésznővel, kérem szépen igen szeretjük a cicákat. Tessék csak nézni, a falon is mennyi van belőlük.
Leült az ajtó mellé odakészített székre. és hagyta, hogy filmre vegyék beszédes némaságát, elnehezül kezét, és nézte, hogyan veszik mellé a környezetet, a Művésznő képeit. A magnetofonra ennyit mondott:
- Itt élek huszonöt éve. Azóta nem festettem semmit.
Nem érez tragédiát a szavai mögött.
Ha valaki fakereplőt meg kis talicskát vett a vásárban a fiának, láthatta ott azt a melegben is esőkabátos kis embert. Ő festett csodálatos világot tengernyi derűvel akkor, mikor még igaz volt a mese.
Horváth Dezső írása Süli András festőművészről a Délmagyarország című napilap
1969. november 2. –i számából
az algyo.hu oldalról:
Süli András(1897-1969) az egyik legjelesebb parasztfestő a múlt század végén született, szórakozásból kezdett festeni, de felfedezése után képeit Budapesten, Amszterdamban is bemutatták. Egy kellemetlen epizód miatt elégette képeit és Szegedre költözött. Ezt követően nem vett ecsetet a kezébe. Szerencsére a 60-as években újból felfedezték, képeit felkutatták, és több hazai, valamint külföldi tárlaton ismét kiállították.
Süli András a magyar naiv művészet kiemelkedő alakja volt, Algyőn utcát neveztek el róla, s a házon emléktáblát helyeztek el. Megkapta az Algyő Első Díszpolgára kitüntető címet.
A község képviselőtestülete hamvait hazahozatta, és 2000. október 1-jétől hazai földben, a temetőben elhelyezett díszsírban talált nyugodalmat.
Nagymamámtól:
András bácsi ott lakott a Művésznővel, ahová nagymamám és a családja a II.világháború után költözött. Nagymamáméktól loptt szenet Andris bácsi, hogy ne fázzon télen. Ők tudtak róla, hagyták. Sokszor kérték, hogy fessen, de Ő nem tette. Nagyapámnak szilveszter délutánján eladott egy képet öt pengőért, hogy este tudjon bort venni a közeli kocsmában. Halála után a lakásban maradt, általa festett szekrény és ágyvégek is a családunkhoz kerültek, ezeket a kecskeméti Magyar Naív Művészek Múzeumának adtuk.
http://www.artportal.hu/lexikon/muveszek/suli_andras
