Kelet-flamand gondolatok többszörös fordítás után c.rovat

„Már éppen csókért feszült minden izmom, mikor a múlt kiharapta belőled a rám szabott részed. Tudom, hogy ez a vég éppen csak a kezdete annak, amiről azt akartuk hinni, hogy ebből nincs tovább…. majd egy havat majszoló hajnalon nem az ész, de a szív keltette fel nem az eszem de a szívem arra, hogy Te vagy az akivel azt akarom hinni, hogy a világvége rajtunk kívül hoz csak romlást...
Majd ébredünk, körbe nézünk, és csak magunkban találjuk azt a valamit, amiről azt hittük, hogy az is Mi vagyunk. Elfordulunk valós önmagunktól… s vissza sokunk nem talál…”

Majd egy koreai költőnő verse, ami a tollamból esett ki.

Illatoddal vetettem ágyat annak
a decemberi meggyfavirágzásnak
mit a Beléd vezető türkiz szegte utakról
fújt orromba az arcunk tépő fagyos szél!

Ha tolvajok útját követed hozzám,
elrabolt Szentek helyére állíthatod
múltad kirekesztő emlékeit.

Lecsókolom szád sarkából emésztetlen félelmeid!
Egy keveset emésztett szó
az egész világ ölelésévé oldja a legtisztábbat
most megértő fiatal vén szívem
őszülésbe fordult felszínem
boldog csendességét.