Az utolsó konzílium egy szív felett
I.
Ki elé tenném kertedben,
s kertemben nyíló rózsáinkat,
ha nem Isten elé, hogy óvjon
legalább Téged rajtam keresztül?
S mégis, míg nem látsz, épp
csak engem, s fejedből nézel
csak, elkorhad szirmod
magadban a hideg évek alatt
érintésem nélkül és rózsáink
cefrévé oldják egymást
nélkülünk.
II.
Mondd, ha ily hirtelen
lobbansz fel, s alszol el,
nem csak játszol a más tüzével?
Az én tüzem visszaköszönt Rád.
Megint, s mégis belőlem a legmélyebbről.
Állj meg, csak meglátni engem.
III.
Térdem kemény értünk
ágyam mellett. S az ég mondta:
Egyek vagyunk, s
külön sose voltunk.
Mit ér egy Isten,
kiben senki sem hisz?
IV.
Bennem vagy!
És magadon kívül
mást mit keresnél?
Elporlott már hány, ki
feléd erővel játszott
az egymás szemétől
széthúzó táncot.
És közülük ki az,
aki úgy, mint én
csak rád vágyott?
V.
Akkor mondd meg Te,
milyen kút az, minek
csak addig van vize,
míg úgy érzed szomjan halsz,
s mire inni térsz fájdalmas,
kábult szomjaddal, elapad.
S Te a gémre feszülsz,
a porba esni a káva kövei közé,
súlyaiddal lábadon.
VI.
Menj! Fuss, rohanj!
Én meg csak félem, hogy
soha nem látod meg, ki
a legnagyobb szerelmét
most Neked tartja magában.
És akkor is csak egy
pillanatra vártam, hogy
odaadjam Neked,
Ki el se jött.
