Örök Értékek - Süli András festőművész

A festő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Egész héten a földben dolgozott, de vasárnap elővette a gyúródeszkát, ráigazította rajzszeggel a visszájára fordított falvédő papirost, és mire beesteledett, telerajzolta azzal, amit a héten látott. Csodálatosan szép rajzokat rajtolt.
Ahogy sötétedett, összetekerte, átkötötte vékony spárgával, beállította a szekrény mögé, és visszavedlett közönséges szegény emberré. Este azért még ellátogatott a kocsmába. Külön asztalhoz ült, egy liter vöröset kért, és záróráig megiszogatta. Kevés emberrel beszélt. Senki sem tudta, hogy azt fürkészi az arcokon, hogy ki mit szólna, ha most kiderülne, hogy ő híres festő. (A Sándor biztosan nagyot nevetne, de ő akkor hozzávágná ezt az üveget, még akkor is, ha félig van borral.)
Pedig egyszer híre ment ennek is. Az egész falu megtudta, hogy a főjegyző valami pesti úrfélével olyan váratlanul nyitott be hozzá, hogy még a deszkát sem tudta eltenni az asztalról. Alig tekintette meg a rajzokat, mindjárt azt kérdezte:
- Festeni próbált e már?
- Még soha se. De ha az úr úgy óhajtja, megpróbálhatom azt is.
A szerkesztő úr fölírta egy papírra, hogy a városban melyik kereskedőnél milyen
festéket, ecsetet meg papírt vegyen, a falvédőn pedig bekeretezte azokat a rajzokat, amelyeket jó lenne megfesteni. Megadta a pesti címét, aztán meghagyta, hogy azonnal küldje el az első képét, ahogy készen lesz, mindjárt. A többivel ne törődjön, olyan híres embert csinál ő belőle, hogy tátva marad a falu szája.
Alig telt el egy hét, elindult az első kép Pestre. Jött érte öt pengő előleg, meg egy levél.
A levél körbejárt a kocsmában. Mindenki elolvashatta, hogy ő olyan tehetséggel megáldott embere szomorú sorsú hazánknak, amilyenből nagyon sok kellene, de szászévenként alig található kettő. Nagy pazarlás lenne ezt a benne lakó őstehetséget arra kárhoztatni, hogy az idők végeztéig rejtve maradjon. Kiolvasta belőle a festő azt is, hogy hagyjon fel a parasztizálással, ne tegyen mást, csak fessen. Közel volt már az idő, hogy hazánk előkelő személyiségei előtt bemutathassa és kivívja számára az őt megillető helyet a társadalomban.
Ilyen szép levél után tótágast állt az agyvelő a festő fejében. Legszívesebben részegre itta volna a kocsma összes vendégét a kocsmárossal együtt, de pénz nélkül nem tehette. Hiába kalimpált a szíve a nagy hírességre, mint a bolond harang ütője, csak szegény ember volt ő. Az lett inkább, hogy őt itatta mindenki. Cserébe megígértették vele, hogy egyszer az egész társaságot lefesti úgy, ahogy van.
Egyszer hallja, hogy kiállítás lesz, az ő képeit is kiakasztják a falra, és hogy ő is menjen föl oda. Ha már úgy is fölmegy, egyúttal fesse meg az eucharasztikus kongresszus dekorációját is, mert olyan ájtatos templomi képet egyes egyedül csak ő festhet – üvegre.
Kimondhatatlanul boldog volt, amikor sorra gratuláltak neki a pesti urak. A szerkesztő úr jóvoltából patyolat fehér ruhába öltöztették, és ez a ruha az övé is maradt. Bemutatták a kegyelmes uraknak is. A díszebédnél nem tudta eldönteni, hogy itt enni érdemes-e inkább, vagy az előkelő vendégeket nézni. Alig itta ki a poharat, máris töltötték bele a pincérek a gyöngyös bort. Az üveget sem fogták pusztán, hanem fehér gyolcsba csavarták. Látszik, hogy itt nem parasztember a kocsmáros.
A falu népének a fehér ruha tűnt fel először. Kinevették érte. Nehezen ugyan, de elengedte a füle mellett. Illendőnek találta azonban, hogy két képét közszemlére tegye ki a kocsma ivójába. A kép hátuljára ráírta a nevét, meg azt is, hogy festőművész.
Nem hozott ez a két kép akkor dicsőséget a nevének, mint várta. Azt még talán elviselte volna, hogy nem dicséri senki, de még viccel is kikezdték.
Szíven ütötte a vicc. Ő, aki olyan nagy urakkal parolázott, gyerekkori pajtásaitól csak ennyi megbecsülést kap? Ennyire tartja csak ez a porba ragadt falu?
Csigaházából csak annyit bújt ki, hogy naponta kétszer, percnyi pontossággal elindult a kocsmába, megitta a kétszer két decit, rágyújtott egy pikáns szivarra, és hazament. A szivar ugyan közönséges földi szivar volt, a legolcsóbb az egész boltban, de a pántlika az mennyei és örök rajta. Egyik szivarról átkerült a másikra.
Ez a naponkénti tiszteletkör sem tartott sokáig. A kocsmárosnak mondta ő el először, hogy a kegyelmes úr havonként ötven pengő járandóságot ígért neki, annyira tetszettek a képei. Kérdezte is mindennap a postást, de a pénz nem jött.
- Az az ígéret is addig tartott csak, amíg kimondták
- Nem akárki mondta! Akkora úr nem hazudik.
- Akkorát nem, mint mi tudunk, csak nagyobbat. Bolondot csinál az még belőled.

Egyik nap csekkel várja a kocsmáros. Ötven pengő az ő nevére. Örült a pénznek is, meg a postás eszének is, amiért ide adta le a csekket. Hadd lássák, hogy akkor úr nem hazudhat.
Ment vele a postára. Nem látott ő még ilyet, nem tűnt fel, hogy a pecsétet kétfelé tört kukoricatorzsa szolgáltatta rá. Nem is jutott a pecsétig. Csak a nevét meg a festőművészt olvasta újra meg újra.
Nagyon fájt, amikor a postáskisasszony megmondta, hogy erre a csekkre egy fillért se fizethet.
Erős elhatározás született benne. Ha csak bolondnak jó ő ebben a faluban, akkor inkább odébb áll. Különben is, városban volna a helye már régen.
Mintha csak rendelésre jött volna az az igazi festő, akire az egész falu azt mondta, hogy ez igen! Olyan képeket festett az, hogy együtt vérzett az ember szíve a lenyugvó nappal, meg a párja után bőgő szarvassal. aki hattyút még soha nem látott, az most táthatta a száját, hogyan eteti a gyönyörű tó partján a kurtaszoknyás, rózsaszín keblű tündérszép táncosnő. Ez igen!

- Ilyet fess, ha tudsz!
Nagyot nevet a Művésznő, hogy nem mezítlábas embernek való mesterség a művészet. Hamar fölvilágosítják, hogy azért nem akárki ám az ő emberük sem, Igaz, hogy nem hattyút fest, csak kendermagos tyúkokat, de azt Pesten is kiállították már a világ csudájára. Meg is enyhül irányába a Művésznő szíve, amikor szakmába vágó kérdéseket tesz fel neki.
Volt egyszer egy festő ember, de elveszett. Elnyelte a város. Odahagyta a művészetet, hogy a művészet szolgája legyen. Cselédje lett – a Művésznőnek.
Kerek huszonöt évvel később biztatnak egy néprajzost, hogy csináljon filmet a magyar parasztfestőkről. Összehord egy csomó képet, nyomozni kezd. Rátalál. Találkozik vele, és beszél, beszél öt napon keresztül győzködik. Nem a festővel kell hadakoznia, hanem a Művésznővel.
Mi köti ide? Ha költő lenne már megírta volna a maga Lilla-dalait, elsírta volna ő is a Húsz év múlvát, az Anna ciklust, ha tanult festő lenne, álomba vont képeket festene, de a parasztfestő ilyen komplikált érzéseket nem tud keretbe foglalni.
A Művésznőnek keresete nincs. A képeire finomabb emberek azt mondják, hogy már nem divatosak, a kendergyári munkásasszony meg nagy szemtelenséggel azt mondja rá, hogy giccs. A szomszédasszony úgy véli, hogy az a macska ott a képen inkább az oroszlánt formázza. Régóta nem vesz már tőle képet senki. Egyik szobáját albérletbe adja, a másikat állandó félhomályban maga lakja, a rég volt idők festője pedig a kamra kövén rossz kabáton hál. Kétszer volt tüdőgyulladása.
Azt csak a szomszédok tudják, csontra száradt öreg szenet hord. Másnak. Az egyezséget a Művésznő köti, a pénzt is ő kapja. Egy darab kenyérrel megy dolgozni reggel. A villamosmegállónál szed hozzá egy zsebre való csikket. Néha kuporgat magának egy kis külön kosztra valót, bezárkózik a fáskamrába, és lopva ünnepel.
A rokonok – a tiszta lelkű emberek – azt várják, hogy öregségére majd csak előveszi valami baj. Úgyis szeretetházba adja az a nő – mondják – nem tartja magánál. Legalább akkor hazavihetik, hogy valami örömet lásson.
A film kedvéért visszamegy a faluba. Busszal. De a buszról a vonatot is látni. Gyerek tud csak úgy felkiáltani: - Ott van a vonat! – Ott megy a vonat! Kinevetik érte. Nem tudják, hogy negyedévszázada nem ült vonaton. Senki sem tudta, hányszor nézte meg magának nyáron az állomást, és november ködében olyan szépen megfestette gondolatból, mintha onnan nézné az átereszről az egészet. Legeltette a libákat egy kislány, a kecskéit egy asszon, és disznait egy ember. Azért a tél is belekéredzkedett a képbe, mert olyan sokasággal termettek ott a varjúk, mint zimankós hidegben. Az állomásra rászállt egy, éppen a két kémény közé.
Hárman keresték másnap. A Művésznő nyit ajtót. Beáll a két ajtófélfa közé támasznak vetett lábakkal, hogy be ne mehessen senki.
- Sajnos tárgytalan az ügy.
- Hogyhogy tárgytalan?
- Úgy, hogy itt maguk nem filmezhetnek. Meggondolta az öreg, és kész. Azt mondja, nem neki való az már, hogy mutogassa magát. A képeiért sem kapott semmit, miért háborgatják megint?
- Hol van most?
- Semmi köze hozzá!
Ha valaki hozzá tudja képzelni ehhez azt a pokoli lármát, ami a szomszédokat fél perc alatt kicsalta, de hamar vissz is kergette, annak biztosan felmondja a fantáziája a szolgálatot, ha a Művésznő húgáról esik szó. Mert előkerül az is, s ömlik belőle az áradat két órán keresztül. Végköveztetés: meggondolta magát, maguk pedig ne zavarják a szegény embert.
- Ezt tőle szeretnénk hallani.
- Abból ugyan nem esznek!
Ha csak szóval folyik a párbaj, mégsincs baj. Hátha elődugja a fejét valahonnan a festő? A három közül az egyik odatámaszkodik az ajtófélfához, közel a Művésznőhöz.
- Tegyünk le róla. Ha meggondolta, hát meggondolta. De hallottunk arról, hogy nem akárhová került az öreg. Mert ugye vénségére kerülhetett volna a juhszélre is, valami csőszkunyhóba, de lám a kimondhatatlan szerencse művészetet pártoló, sőt művészetet élő emberek vezérelte. Nemcsak városi födél van a feje fölött, hanem napról napra van találkozása alkotó művészekkel is.
A haragos arc rózsaszínűvé halványul. Ez már kellemesebb beszéd
- Mit festett utoljára? Lehetne látni?
A Művésznő nem zárkózik el előle, de most, per pillanat nem alkalmas az időpont. Máskor
- Írni kellene erről a környezetről. A művészet lényege bukkan itt elő valahonnan
Bársonyos pír az arcon. Csak a húg szeme szikrázik még. Ő be sem fejezte a csatát, nővére meg már kötögeti a békeszerződést. Még egyszer belekiált, hogy milyen emberek maguk? Értsék meg, szó sem lehet róla. Hívok egy rendőrt, majd az leigazoltatja magukat.
- De lehet róla szó – mondja a másik - , csak az időpont nem alkalmas.
- Ha itt most nem alkalmas, meghívjuk egy csendes beszélgetésre egy cukrászdába.
Hálás tekintet az arcokon.
És a csendesre fordult beszélgetés közben ázottan, sárosan megérkezik a festő.
Most látom először. Ez festette volna azokat a képeket, amelyiknek mindegyikéről meg lehetne írni a naiv festők katekizmusát? A képek szerzője pártját ritkító egyéniség, aki itt áll, riadt szemű, akarat nélküli maradék belőle. Mire megszólalna, újra kitör a vulkán. Ketten mondják helyette az igét.
- Meggondolta, szó sem lehet róla.
Nem mondom tovább. Délre bejutottunk. Pergett a gép, nyílt az ajtó bealázatoskodtott rajta a festő. Úgy, mint szokta ha nagyritkán bejöhet ebbe a szobába. Macskákat szokott ide hozni – mert mi, a Művésznővel, kérem szépen igen szeretjük a cicákat. Tessék csak nézni, a falon is mennyi van belőlük.
Leült az ajtó mellé odakészített székre. és hagyta, hogy filmre vegyék beszédes némaságát, elnehezül kezét, és nézte, hogyan veszik mellé a környezetet, a Művésznő képeit. A magnetofonra ennyit mondott:
- Itt élek huszonöt éve. Azóta nem festettem semmit.
Nem érez tragédiát a szavai mögött.
Ha valaki fakereplőt meg kis talicskát vett a vásárban a fiának, láthatta ott azt a melegben is esőkabátos kis embert. Ő festett csodálatos világot tengernyi derűvel akkor, mikor még igaz volt a mese.

Horváth Dezső írása Süli András festőművészről a Délmagyarország című napilap
1969. november 2. –i számából


az algyo.hu oldalról:
Süli András(1897-1969) az egyik legjelesebb parasztfestő a múlt század végén született, szórakozásból kezdett festeni, de felfedezése után képeit Budapesten, Amszterdamban is bemutatták. Egy kellemetlen epizód miatt elégette képeit és Szegedre költözött. Ezt követően nem vett ecsetet a kezébe. Szerencsére a 60-as években újból felfedezték, képeit felkutatták, és több hazai, valamint külföldi tárlaton ismét kiállították.

Süli András a magyar naiv művészet kiemelkedő alakja volt, Algyőn utcát neveztek el róla, s a házon emléktáblát helyeztek el. Megkapta az Algyő Első Díszpolgára kitüntető címet.

A község képviselőtestülete hamvait hazahozatta, és 2000. október 1-jétől hazai földben, a temetőben elhelyezett díszsírban talált nyugodalmat.

Nagymamámtól:
András bácsi ott lakott a Művésznővel, ahová nagymamám és a családja a II.világháború után költözött. Nagymamáméktól loptt szenet Andris bácsi, hogy ne fázzon télen. Ők tudtak róla, hagyták. Sokszor kérték, hogy fessen, de Ő nem tette. Nagyapámnak szilveszter délutánján eladott egy képet öt pengőért, hogy este tudjon bort venni a közeli kocsmában. Halála után a lakásban maradt, általa festett szekrény és ágyvégek is a családunkhoz kerültek, ezeket a kecskeméti Magyar Naív Művészek Múzeumának adtuk.

http://www.artportal.hu/lexikon/muveszek/suli_andras

Teszt 9/5213

Régóta játszom a gondolattal, hogy tüzet rakok az eddigi összes irományomból, a hamut pedig belocsolom pár virág földjébe... meghalnak, vagy jobb lesz nekik, vagy semmi nem változik, és a teszt eredményéhez állítom a hangom, és addig csinálom, míg nem jön be a kísérlet, és a növények nem erősödnek fel a kúra után. A sorrend megfordult, a 2.0-ás füzetem ki lett mosva, olvashatatlan, talán így jó, így kell hogy jó legyen. a tüzek égnek, a teszt megindult, de sosem lesz vége...

Ezredik oldalág

Kulinyi Ernő (Szeged, 1893. jún. 18. – Bruck, internáló tábor, 1945. febr. 2.): író, színikritikus. ~ Zsigmond fia. Jogot tanult, majd újságíró lett. 1912-ben a Szegedi Napló, 1913-ban a Pesti Napló, majd a Magyar Színpad munkatársa, később a Budapesti Hírlap színházi rovatvezetője volt. 1941-től a lap beszüntetéséig a 8 Órai Újságnál dolgozott. 1921-ben szerk. a Színészújságot. Több operettlibrettót írt, számosat fordított, – F. m. Operettlibrettók: A hamburgi menyasszony (Városi Színház, 1922); Babavásár (Király Színház, 1922); A gárdista (Városi Színház, 1923); Szépasszony kocsisa (Blaha Lujza Színház, 1923); Mintha álom volna (Budai Színház, 1923); Árvácska (Budai Színkör, 1924); Anna-bál (Király Színház, 1925); Asszonykám (Városi Színház, 1926); Kiss és Kis (Városi Színház, 1927); Aranyszőrű bárány (Szeged, 1929).


http://www.youtube.com/watch?v=ays6IJc2-wY
(Az eredetihez hasonlót vagy az eredetit hallgasd, ne azt, amivé torzult...)

Örök Értékek

Kipling:
Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: ,,Kitartani'',

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Poros polcok gyémántjai -című rovatunk

Márai Sándor - Füves könyv!!!

"A Szomorúságról

Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokba, talán megértettél valami, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis, a szomorúság megszépíti az életet. Nem szükséges, hogy mesterséges világfájdalommal mászkálj a földi tereken, lehorgasztott fővel, az élet és minden tünemény reménytelen múlandóságán elmélkedve, a tűnő örömök fantomjai után koslatva. Először is az örömök, melyek eltűntek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezzél csak… Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál, dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!

Az emberi anyagról

Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. Az, ami az ember – a lélek és a jellem –, nem változott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak éppen – műszerek nélkül – közelebb voltak a világ titkaihoz, az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszéd-éhez. Hallásuk finomabb volt, látásuk – távcső nélkül is – élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az ember – hála néhány lángésznek és műszernek – vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, titkos, bensőséges közösségéből.

A szerelemről

A nő és a férfi párharcát soha ne lássad másként, mint reménytelen harcot, melyet a legke-gyetlenebb önzés és a féktelen hiúság fűtenek. A megvesztegető pillanatok, a szelídebb élethelyzetek, az alkalmi ellágyulások ne feledtessék soha, mikor nővel állasz szemközt, hogy harcos vagy, kinek bőrét, életét akarja az ellenfél. Harcolj lovagiasan, de harcolj. Ha nagylelkűséggel találkozol néha, fizess nagylelkűséggel; ha gyöngédséget kapsz, add vissza, érzelgés nélkül, gyöngédséggel, amit kaptál; ha szenvedéllyel találkozol, válaszolj feltétlen szenvedélyességgel. De soha, egyetlen pillanatra ne feledd, hogy minden érzelmes találko-zás alján a meztelen önzés és hiúság parázslik. Parázson fekszik, aki egy nő ágyában fek-szik. Bőrét odaégetheti; emberi rangját és becsületét meg kell mentenie. Figyelj és harcolj. Ellenfelek állanak körül, hajzatukban tollakkal, arcukon festékkel, mint a vad harcosok.

Azokról, akik csak a szájukkal nevetnek

Van egyfajta ember, aki csak a szájával nevet. Olyanok, mint a hűdöttek; mint akik süke-tek, vagy a szaglásuk nem működik. Tréfálkozol jelenlétükben, az élet valamilyen torz vagy mulatságos helyzetében elmondod véleményed, s megdöbbenéssel kell észlelned, hogy nem érti és nem hallja egészen pontosan azt, ami a kis, alkalmi történetben fonákul mulatságos: nevet, de csak a szájával nevet. Szíve és értelme nem látta át a helyzet mélyen fonák nevet-ségességét. Udvariasan nevet, fogait vigyorítja. De a szíve soha nem nevet. Ezek a komor vigyorgók tudnak félelmesek lenni. Ne tréfálj velük. Mikor az életre mutatsz, válaszuk any-nyi, hogy kimutatják agyarukat."

Tao Te King

"Ha eldobják az okosságot, a tudósságot,
akkor lesz a nép százszor áldott.
Ha eldobják az erkölcsöt, a méltányosságot,
gyermeki tisztelet, szülôi szeretet vezeti a sokaságot.
Ha megszüntetik a ravaszságot, a hasznosságot,
nem lesznek többé tolvajok, betyárok.
Három jele a kevés-bölcsességnek.
Mutassák meg az ember-népnek
az egyszerűséget, az épséget,
hogy az önzésnek, az epedésnek vessenek féket."


"Amit összenyomnak,
kiszélesedik,
amit gyengítenek,
megerôsödik,
amit megölnének,
nem marad meddô,
aki lopna,
az lesz a vesztô.
De épp ezt nem értik.
A gyenge legyôzi az erôset, a lágy a keményet.
A hal megfúl, ha elhagyja a mélyet.
Az állam éles fegyvereit
ne villogtassák a népnek."

"Tégy tett nélkül,
intézz intézkedés nélkül,
ízesíts íz nélkül.
A nagy: csupa kicsiny; a sok: csupa kevés.
Gyűlöletre feleljen megbecsülés.
A nehéz legyôzése könnyűvel indul.
A nagy megtevése kicsinnyel indul.
A nehézség az ég alatt
a könnyűn alapszik,
s a nagyság az ég alatt
a kicsinybôl gyarapszik.
Ezért a bölcs
nem cselekszik nagyot,
így teljesít nagyot.
Nem érdemelsz bizalmat,
ha túl-sokat ígérsz.
Ahol sok a könnyű,
ott sok a nehéz.
Ezért a bölcs
nem kerüli a dolgok nehezét,
az erôlködés mégse veti szét."

"Szavamat megérteni könnyű,
és megfogadni könnyű.
Mégse bírják megérteni,
se megfogadni.
A szavaknak ôsapjuk van,
a tetteknek királyuk van:
ezt nem értik az emberek,
és engem ezért nem értenek.
Ha vannak, kik megértenek:
ez az én gazdagságom.
Ezért a bölcs
drágakövet hord darócruhában."

"Tudni a nem-tudást, ez a legbölcsebb.
Aki nem tudja nem-tudását, szenved.
Aki megszabadul a szenvedéstôl,
nem szenved.
A bölcs nem szenved,
mert megszabadult a szenvedéstôl,
ezért nem szenved."

...és igen, a szennyből kitekintés különböztet meg a gumiszobában lakóktól, nem én teszem a különbséget, a látásmód...

Turba

Elfajzott csoportok meglétéről, működéséről kell beszámolnom. Egy kis csoportosulás tagjai- dél-kelet-nyugat-on- olyan erősen elhitték a tévedő vezetőjük hatására azt, hogy ők még mindig 4000 évvel ezelőtt élnek, hogy felvették az akkori életformát, és mindennap próbálják elpusztítani azt, ami mesterük szerint nem kéne hogy ott legyen. A városokon kívül kezdik a „takarítást” innen haladnak a városok központjai felé. Szerkesztőségünkbe nemrég érkezett egy felvétel, ahol nagyfeszültségű villanykarókat bökdöstek fadarabokkal. Egyelőre megállíthatatlanoknak tűnnek, a rendőrség tehetetlen, nagyon sokan vannak. Senki nem tudja, hogy hol és mikor lesz vége, de ha így haladnak, országokat söpörhetnek el a Földről… A Nedvesgilisztási Teáskannási Fil Terézia nevét viselő civil szervezet nem vállalta az eddigi akciókat, ellenben szimpátia-tüntetést szerveztek a falu határában elhelyezett betontörmelék melett. A megoldás fényévekre van még, de a vezetés mindenkit kitartásra és jó egészségre szólít fel, különben…... Én bele sem merek gondolni...

kettő

A világ, a minden mindenkinek megadatott. Belőle el nem vehető, hozzá nem adható. csakis befogadható. Ki-ki maga dönthesse el, hogy kinek lesz a rabja... és el is dönti

Szelíd jövő

Kedves Utasaink! Önök az utolsók, akik tehettek volna valamit a lakhelyük megmaradásáért... Nem tettek semmi, szóval akit a Föld2- ig sírni látunk, ecetbe mártva bocsátjuk a legközelebbi bolygóra, egy k**va szavuk Nem lehet... Az F2-n kiépített házak már vannak, mivel az F1-en maguk voltak az utolsó 18 ember, ezért ott maguk lesznek az első 18. Tegyenek úgy, ahogy gondolják, ez a második utolsó esély... Ha életre akar kelni valami a magukkal hozott fertőből, ami miatt szétlakták a Földet, a csomagjukban található kézifegyverrel szíveskedjenek fejbe tárazni. 478 óra múlva megérkezünk, Jó Utazást.

Márai Sándor - Napló, 1956

Márai Sándor

Napló, 1956

Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek.

November 7. – Nyolc óra repülés után, az óceán és a felhők felett, hirtelen robban fel a fény. A gép Nyugatról átbillent Kelet térfogatába. Nem „hajnalodik”, – hanem egyszerre vakítóan fénylik a világ. Vastag, gyapjas felhőzet felett repülünk. Az égbolt olyan kék, mint ahogyan még soha nem láttam. Még két órát repülünk így. A gép hirtelen leereszkedik a felhők sűrű, vattás anyagába: minden elsötétedik, negyedórán át felhőben repülünk. Aztán a mélyben derengeni kezd valamilyen barna, ismerős anyag. Szárazföld, Európa.

Skóciában szállunk le, Glasgow közelében. Félóra séta a repülőtéren, a rács mögött, ahová egyenruhás nők terelik az utast. Ez a rács már ismerős, európai. Szitál a köd.

Félóra múltán tovább. A Csatornát néhány perc alatt szeli át a gép. Aztán leszállás nélkül át Belgiumon, Hollandián. Tizenhat óra repülés után sima leszállás Münchenben. Az utcákon félárbocra eresztett zászlók, gyászünnepély Magyarországért, tüntetők.

München, november 10. – A menekültek beszélnek. Egyik – mérnök – néhány nap előtt még látta Budapesten öcsémet. Egy másik azt mondja: „Kérem, most már késő. De volt itt néhány nap... október huszonháromtól talán november másodikáig... amikor az országnak olyan kormánya volt, amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott... a Nagy Imre kormány... miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?” Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van, aki visszamegy. „Az oroszok éjjel nem mernek kijönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon.” Aztán megint, átmenet nélkül: „Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vasfüggöny... Mindenki jött és ment, ahogy akart... November háromig ez így volt, még aztán is két-három napon át... Most már nehezebb... De még most is lehet...”

Megint, következetesen: „Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a varsói szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt ... Az oroszok maguk sem tudták, mit akarnak? A szabadságharc október huszonharmadikán kezdődött, az orosz tankokat szétvertük, visszavonultak, nagy zavarban voltak. Gerő és a kommunista kormány elmenekült.” Megint többen beszélnek egyszerre. Ugyanazt mondják: „Nagy Imre kérte, hogy küldjön az Egyesült Nemzetek megfigyelőket Budapestre. És volt mód reá, hogy ilyen bizottság megérkezzék... A repülőterek Nyugat-Magyarországon és Pest körül mind a szabadságharcosok és a magyar honvédek kezén voltak... Az Egyesült Nemzetek főtitkárának és egy bizottságnak módja lett volna azonnal Budapestre utazni, ahogy Nagy Imre kérte... Mind ezt reméltük.” Más hang: „Az első izgalomban mást is reméltünk, fegyveres segítséget, úgynevezett UN rendőri csapatokat.” De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen. Az Egyesült Nemzetek nem kezdhet háborút Magyarország miatt... És mi lett volna a vége? Az ország elpusztul, hadszíntér lesz, ahol az oroszok kipróbálják az atomfegyvereket is.” Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mint olyan tárgyilagos, fegyelmezett; egészen másfajta ember, mint ahogy a „szabadságharcost” elképzelik. Ezekből az emberekből az elmúlt évek kilúgoztak minden romantikát. Csak tényekről beszélnek. Ezt mondja: „Ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást... Amikor a világszervezet megfigyelői ott vannak...” Ezt többen is mondják. „Most már késő, ha akarnak is jönni” – mondja egy öreg ember. – „Most már nem engedik be őket Kádár és az oroszok.”

A valóságról beszélnek, nyugodtan. „Kérem” – mondja egy idősebb ember, ügyvéd – „nagyon gyorsan történt minden. Azt hittük, hogy az oroszok beleegyeztek a tényekbe, olyasféle státuszunk lesz, mint Ausztriának. Vagy valami hasonló. Október harmincadikán Moszkva elismerte, hogy ha szabadságharc jogos volt, bejelentette, hogy kivonják a csapatokat és az ország szabad lesz. Tudtuk mi, hogy a határon ott marad az orosz. Talán a szabad választásokba sem egyezik bele... De reméltük, hogy legalább szabadon kijelölhetjük a személyeket, akiket aztán nem éppen szabad választási módszerrel, de megválasztunk. Ha abban a tíz napban bejön az Egyesült Nemzetek küldöttsége Magyarországra, ahogy Nagy Imre és a prímás kérték, az oroszok kénytelenek lettek volna tárgyalni. És akkor minden másképp alakulhatott volna, a szovjetvilágban is. Most késő” – mondja egyszerűen.

Nápoly, november 15. – A gép magasan az Alpesek felett repült az ideúton, telihold fényében. A mélyben az Alpesek kékesen, havasan fénylettek. Nápolyban sirocco. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: „Ungheria, Ungheria!” Ez a kiáltás visszhangzik a Vesuv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap, széttárt karral, ezt kiáltja: „Ungheria!” És: „... mortificazione...” Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat.

Róma, november 16. – Z., – diplomata, olasz, – ezt mondja: „Ne higgyen ezeknek a manifesztumoknak; a kommunista értelmiségiek meaculpázó krokodilkönnyes nyilatkozatainak. A kommunisták örülnek annak, ami most Magyarországon történik.” Idegesen beszél. Sokat tud, sokat látott. „A veszélyek nagyok, mert egyik sem engedhet... az oroszok sem, a magyarok sem ... Kétségbeesett helyzetekből kétségbeesett következmények származhatnak.” Aztán: „Magyarországnak most olyan államférfire lenne szüksége, aki tud alkudni. Nem Garibaldira, hanem Cavourra.”

München, november 22. – Viharban vissza. A gép hóesésben érkezik Münchenbe, leszálláskor a kerekek csúsznak. Megint a zsidó pensióba. Egy menekült – orvos, zsidó, munkatáborban volt, három nap előtt érkezett –: „Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.”

Egy másik menekült – mérnök – ezt mondja: „Nem igaz, hogy a rádiók uszítottak felkelésre. Ez butaság, vagy gonoszság, az oroszok terjesztik. Az sem igaz, hogy fegyvert, vagy fegyveres segítséget ígértek.” Hallgat, gondosan keresi a szavakat: „De igaz, hogy minden nyugati rádió, újság, aztán az államférfiak, mindenki arról beszélt nekünk, éveken át, hogy van nyugati szolidaritás.” Megint hallgat. Nyugodtan, csendesen mondja: „Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.”

Shannon. November 28. – Éjjel után az írországi repülőtér várótermében. Az utasok lökdösik egymást; ez itt „szabad kikötő„: mindenki tülekszik, olcsó pálinkát, parfőmöt vásárolnak.

A kontinens felett hóviharban indult a gép. A Csatorna közelében az idő kitisztult, az éjszakában Belgium és Anglia kis városai kék, vörös, sárga fényekkel villogtak. Ezek a fényes kis városok a magasból olyanok, mint régies ékszerek tüzelése egy ráncosbőrű öreg dáma testén. London felett alacsonyan repült a gép.

Ez itt az utolsó félóra Európában.

New York, december 4. – Hőség. A Hudson felett meleg köd. Séta közben, átmenet nélkül, hirtelen a menekült mérnök hangját hallom, amint ezt mondja: „Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.”

Napló 1945–1957. Washington, 1968. Occidental Press, 274–278.

Borzalom Símagöröngyösön!

-Megszakítjuk adásunkat! Szörnyű hírt kaptunk! Egy iszanyatos gyilkosságról kell beszámolnunk, kérjük a 12éven aluliak fokozott figyelmét az apró részletekre! Kapcsoljuk a tudósítonkat aki már Símagöröngyösön van, a gyilkosság helyszínen, és elmondja nekünk a részleteket
-Szia Ödön! Itt állok a faluban 2 méterre a mészárlás helyszínétől, és nagyon izgulok, végre egy kis vér! Két helybeli férfit fogtak el a rendőrök, alapos a gyanú, hogy előre megfontotlt szándékkal erre a célra kialakított eszközökkel brutális gyilkosságot követtek el, majd feldarabolták az áldozatot. Az áldozat egy szintén helybeli 150 kilós, Höri névre hallgató sertés. A gyilkosok két késszúrással végeztek vele, mivel az első nem volt hatásos! Ezek után feldarabolták, egyes részeit ledarálták,fűszerezték és gondosan műbélbe töltötték, mindezt azért, hogy később családjukkal elfogyasszák az áldozatot. A „kolbász” és „hurka” néven nevezett valamiket külön erre a célra kialakított hurkatöltövel készítették. A rendőrség több részletet nem árult el egyenlőre, de amint megtudunk valami undorító részletet, azonnal jelentkezünk! A szó a stúdióé…..

Proxima Centauri

A Napot nem számítva, a Proxima Centauri a Földhöz legközelebb eső csillag.
Egy vörös törpe csillag, az Alpha Centauri csillagcsoport tagja. 4.22 fényévnyire (40x1015km), azaz kb. 270 000-szer távolabb van tőlünk, mint a Nap. A Kentaur csillagképben helyezkedik el. Látszólagos fényessége 11 (nagyon halvány, és mint a vörös törpék általában, szabad szemmel láthatatlan). Mintegy 13 000 CsE távolságban van az Alpha Centauri kettős csillagtól, és valószínűleg körülötte kering, ezért nevezik néha Alpha Centauri C-nek is. Bár az eddigi mérések alapján nem állapítható meg egyértelműen, hogy valóban hármas rendszerrel van-e dolgunk, nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a három csillag véletlenül azonos irányba mozogjon. A Proxima keringési ideje legalább 500 000 év.
A Proxima Centaurit gyakran emlegetik úgy, mint az első csillagközi űrutazás lehetséges célpontját.

Örök értékek című rovatunk jelentkezik...

LAO CE
Az Út és Erény könyve (Tao Te King)

Aki erôszakkal birodalmat foglal,
kudarcot vall: ez a tapasztalat.
Az ég-alatti, mint csodálatos urna:
sérteni nem szabad,
aki érinti, sem érinti,
aki megfogja, elveszíti.
Ezért mindennek rendje-sorja:
halad egyik, követi másik,
virul egyik, hervad másik,
erôsül egyik, gyengül másik,
keletkezik egyik, elenyész másik.
Ezért a bölcs
kerüli a túláradót,
kerüli a hívalkodót,
kerüli a kápráztatót.
----------------------------------------
Az út folytonos és névtelen.
Az ôs-egyszerűség parányi,
mégse bírja senki leigázni.
Ha fejedelmek, királyok megôrzik:
minden önként behódol nekik.
Ég s föld összecsengne-bongna,
édes harmatot hullatna,
és a nép mind, nem parancsra, megnyugodna.
Hol fellép a rendtartás: fellép a név;
s mert már fellépett a név,
ismerni kell a határokat
s így elkerülni a csapásokat.
Az út e világban,
mint hegyi patak, mély folyóba és tengerbe szakad.

Panic Attack, ha kirekesztetted Magad Önmagadból...

A világ valaha EGY nagy szív, szem, életet adó, életben hagyó valami volt. EGYSÉG. Mi lett, maradt belőle mára? A szétszóratottság látszata kínoz bennünket, mindenki máson, másban keresi a boldogulásának ösvényeit, holott mindenki a saját boldogulásának záloga, szülője, őrzője, és egyedüli megvalósítója. A boldogságod, a szereteted a megváltásod, a megváltóságod benned van és csak rajtad áll, bukik a megvalósulása. Ebben EGY és minden a MINDENSÉG. Keress, kutass, és merj kételkedni! Kérdezz!!

Fehérség szakadt szutykos kis városomra, és most szebb mint bármikor, újévi megszépülésben talált rám és magára, talán ez így jobb lesz. A fehérség fed, a fehéreknek otthont ad, a sötéteknek tükröt tart... Az előző évet is végigéltük... Boldogabbat mint volt!!

Klasszikus önfelfedés

Nincs ellenállás, a világ egy pont körül gyűlik össze, a középpontja körül. Ez minden pillanatban állandó, nincs benne változás csak mi látjuk közeledni vagy távolodni, de a világ annyi, amennyit befogadsz belőle, és a középpont sose volt más mint Te. Nemakar semmit a sok kis pont, csak meghívni Téged, hogy megtedd, megkeresd azt amit kell...megkeresni saját magadat, Élni.

Lao Ce:Tao Te king

"Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas es mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti."


Minden valaminek látszó akármibe kapaszkodó mindenkinek. Talán a Taoizmus legleg mondata a kreatív emberekhez...

LAO CE:Az Út és Erény könyve (Tao Te King)

Tőkei Ferenc prózafordítása alapján.
Weöres Sándor fordítása.
Részlet I.


Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.



Ha nem emelik fel az okosakat,
a nép közt rend es béke fakad;
ha nem kell többé a ritka, drága,
megszűnik a nép kirablása;
ha nem a vágy uralkodik,
a nép szíve megnyughatik.
Ezért a bölcs
a szívet kiüríti,
a gyomrot teletölti,
a sóvárgást gyengíti,
a csontot erősíti,
hogy az emberek ne tudjanak, ne vágyjanak,
az okosak veszteg maradjanak.
A nem-sürgés ez
és rend és békesség lesz.


Nincs lágyabb, mint a víz,
mégis a köveket kivájja:
nincs különb nála.
A gyenge legyôzi az erôset,
a lágy a keményet:
az ég alatt mindenki tudja,
még sincs, aki valóban felfogja.
Ezért a bölcs azt mondja:
"Aki az ország szégyenét veszi magára,
az lesz az ország királya;
aki az ország nyomorát veszi magára,
az lesz a világ királya."
Az igaz szó: mint önmaga fonákja.


Weöres Sándor nem mellesleg Hamvas Béla szárnyai alatt is tanult. Ez látszik is... Olvassátok

A "Széljegyzetek" című esszégyűjteményből

A Szabadságról

Ha a szabadságra gondolok, olyan érzésem van mint kisgyermek koromban az óvodában, mikor a többiek homokkal dobálták egymást az udvaron, én csak álltam a kerítésnél. Nem nagyon szóltam senkihez, hozzám se nagyon senki. Vártam a nagymamámat, hogy mikor visz el onnan. Ezt a kerítésen kibámulást annyira profin csináltam, hogy a kerítések helyenként azóta is az én fejem alakját őrzik. Hozzáteszem, ha még egy évig járok a gyermekmegőrző intézménybe, és egy kerítés részre koncentrálok, ki tudtam volna mászni a „szabadságba”. Akkoriban nagymamám jelentette nekem a szabadságot elhozó jóság szívű, törődő kezű angyalt és annál csodálatosabb érzés nem volt számomra mint mikor kiléptünk az óvodából és én ezerszer előrébb futottam, de ezeregyszer vissza is mentem hozzá. Így sétáltunk haza és ejjj de szabad voltam akkoriban, talán azóta se.
Elérhetetlennek látjuk. Megfoghatatlan. Hallhatatlan. Láthatatlan. Tulajdonképpen akkor mi az a szabadság? Mikor vagyok én olyan? Miért nem vagyok mindig? Honnan tudom, hogy én most szabad vagyok? Mindenkinek mást jelent. Mindenki máshol találja meg. Meg lehet találni valamilyen tevékenység közben. Pihenés közben az eget bámulva. Versírás, olvasás, biciklizés közben. De mindenki megtalálhatja a maga szabadságát, mert ez teljesen egyéni. Máshogy éljük meg a szabadságot, máshogy gondolunk rá, máshogy vágyódunk utána, de mindenkinek megvan a sajátja, az Ő szabadsága, senkié, csak azé a valakié, aki megtalálja. A túlzásba vitt vágyódás vezethet ahhoz, hogy átesünk rajta, nem vesszük észre. Keressük mindenhol, nem találjuk sehol. Kutatjuk akárhol és megtaláljuk sehol.
A szabadság számomra egy olyan hely, állapot, érzés, ahol nem kell magamat meggyőznöm más miatt arról, hogy én ki vagyok, miért vagyok, mit teszek, vagy éppen mit nem, hogy mondok el valamit, miért beszélek vagy miért nem. Elfogadás. Számomra a szabadság egyik alapköve. Nem megváltoztatni akarni. Hagyni, hogy úgy beszéljen, ahogy csak Ő tud, még ha én nem is beszélhetek úgy, ahogy csak én tudok. Hagyni olyannak, amilyen volt nélkülem, ez a minimum, de semmiképp nem összetörni benne valamit, akármit.
Ahol nem kell bizonyítanom, ahol akkor mondok el valamit, amikor én akarom elmondani, ahol más akkor teszi ugyanezt vagy akármi mást, amikor Ő akarja, na ott vagyok én jól, ott vagyok szabad. Teljesen mindegy a hely, az idő, az addig lelki állapot.
Nemrég történt meg, hogy az általam oly nagyon szeretett nagymamámtól azt a feladatot kaptam, hogy XY boltban vásároljak be neki otthonra, közel ipari mennyiségű élelmiszert, és egyéb konyhai kiegészítőt. Táskával a hátamon, listámmal a zsebemben elindultam a napsütéses, ám de fagyos délutánon bevásárolni. Fülemben a kedvenc zenekarom egyik albuma szólt. Gyönyörűen sütött a nap, jó zenét hallgattam, bicikliztem, és tökéletesen szabadnak éreztem magam. Tökéletesen. Igaz kicsit megfagytam, kicsit szuszogtam, de szép volt a környezet, és én repültem az emberek között hangosan énekelve. Volt kötelességem, mégis szabad voltam. A táskám majd leszakadt a hátamról, olyan nehéz volt, hideg volt, de elmondhatatlanul jól éreztem magam. Össze tudtam egyeztetni azt, amit meg kell tennem, azzal, ami a célhoz vezető úton engem gyönyörködtetni elém tárult. Rádöbbentem, hogy ezt kell tennem, ha szabadságra vágyom, és nem tudok kiszakadni az engem körülvevők közül, és nem csak akkor vagyok szabad, ha nem kell semmit tennem, ha nincs senki, aki megkérne erre vagy arra, akkor is szabad vagyok, ha az amúgy is a természetben meglévő szépségeket észreveszem. Lehet az egy fa, virág, épület, emberek, akármi. Ha szép, és észreveszem, akkor jól tudom érezni magam. És a szabadság ennek a jó érzésnek egy része.
Nagyon sokszor látom azt, hogy az emberek olyannak képzelik el a szabadságukat, hogy nincs körülötte senki, nem kell semmit csinálni, vagy valamit elmoszókál, de azt se nagyon. Ilyen lehetőség nagyon kevés adódott eddigi életem során és nem vagyok benne biztos, hogy jól érezném magam ilyen állapotban. Meg kellene tanulni úgy élni, hogy jól érezzem magam ott, ahol csak lehet, mindenhol. A szabadság mindenhol ott van, minden helyzetben, csak tudni kell észrevenni, élni vele, megmutatni másoknak, ezáltal odaadni. A szabadsággal az aranyközépben a legkönnyebb élni. Abban az aranyközépben, ahova minden ellentmondás tart, az aranyközép összehoz, nem megkülönböztet, hanem különbséget tesz, és minden tettet, szót azok valójában lát meg, és így megérti azok igazságát is. Az aranyközépben élő odafigyel, együtt érez, nem sulykolja saját igazát, meggyőződéseit, meghallgat, együtt érez, és ha nem mond semmit, akkor is többet mond, mint aki erővel győzköd. A legegyszerűbb: pedig szabadnak lenni, nem tukmálni magadra másokból, csak elfogadni a világot olyannak, amilyen, hogy Ő elfogadjon Téged olyannak, amilyen vagy.

Az egyéniség visszafojtása másba: börtönzés, magába
Ítélni: börtönzés, mást magamba
Meg nem hallgatás: kizárás magamból.
Valakire nem figyelni: kizárás magamból
Akármelyik azt jelenti: saját magam ellen tenni. Tudatlanul ismeretlenül ítélni annyi, hogy elutasítom magamtól azt a valakit vagy valamit.
Megnézni, megismerni, megérteni, befogadni mindent: a minden befogad engem
Élni hagyni: halni hagyni
Halni hagyni: élni hagyni
Ugyanarra vágyunk, csak máshol keressük, más utakat járunk be a célhoz, és nincs rövidebb út, ha annak látszik is, csak tévedésből. Szebb út van, kisebb ellenállású, ez az aranyközép út. Ami ott van, ahol minden van. Minden szélsőség megbékélése között, minden az aranyközépbe tart. Gondolj bele! Minden ellentmondás előbb-utóbb valahol megbékél önmagával, és azzal, amiből Ő(az ellentmondás) tulajdonképpen lett. Minden széttartás összetart egy idő után.
Ahol van fekete, kell hogy legyen fehér is, mert egyik nem él a másik nélkül, ők adnak egymásnak kontrasztot, láthatóvá teszik egymást. A fény a sötétnek nem kioltója, éltetője. Az okos buták nélkül nem okos, mert nem tűnik ki. A szabadság rabság nélkül nem szabadság, mert nem érezném a kontrasztot, nem lenne valami, ami éltetné bennem a szabadságot. Aki még nem volt a pokolba, nem érzi, ha a mennybe kerül.
Eredendően minden és mindenki szabad, csak magát csukja mindenki a saját vagy más börtönébe. Lehetsz akárhol, tehetsz akármit, ha tudod, hogy hol vagy, tudod, hogy mit teszel és miért, AKÁRHOL, AKÁRMIKOR akkor vagy szabad. A szabadság nem állapot, minőség.

Kertben

Oldd magaddá vérző tekintetemben vizem
Sózd be és öntsd a sebbe, hogy
összehúzódhasson s az utolsó
kis résbe ültess rózsát,
mi felszívja vérem vörösségét.
Tedd láthatóvá a világnak.
A sötétek úgysem látják,
a világosak meg rálépni is lusták.
A világosság mögé vess hát el,
s így talán az leszek, akinek lennem
kell,
és nem csupán papírmajszoló
kretén.