ismeretlen többszörös

… csak mögém áll, nem szól egy szót sem… leül mögém… „ez a hely lesz az, amerre valahol találkozni fogtok” súgja a számba… hideg szemmel, szürke forró kézzel megsimítja tintába görnyedt hátam, majd hajamnál fogva kihúz a hóval fedett rétről… a súlyomtól lenyomódott hóban türkizvirágok táncolnak angyalszárnyakkal, és zöld fű sarjad… s én lassan épp oly magasra emelkedem fel, hogy már csak egy pont a mező szélén füstölgő gyertyaablakos ház… Tudom, hogy jó helyre visz, cseppet sem bánom az egészet… csak lebegek Hirtelen zuhanás, átszakadok a háztetőn, idegen helyen ébredek… Tudom, itt vagyok otthon. A meleg ételgőz nem enged levegőhöz, átugrom a gyertyán, ki az ablakon arccal a hóba, lélekkel az Ő ölébe… S csak most évekkel később jutnak eszembe ismeretlen többszörösöm mondatai… igaza volt, tényleg ott találkoztunk… s az utat, amin egykor húzott azóta sem lepi el a hó, mindig zöld, virágos, és angyalok táncolnak a téli nyárban az örökkévalónak