Feketében a fehér

Ezernyi szó egy gondolat,
mi érted szól
s egy mozdulat
válik arannyá minden
bennem tett lépted után.
S ezer szóból, mi nekem
megmarad nem más
csak egy utánad fájó gondolat.

Tenger vagy, de mégis egy csepp
mi belőled felém árad.
Ebből halálomon túl
is élek, elég ha ennyit adsz innom.

Ha újabb tél jön
arcod csak a karcsú lángban nézhetem.
Messziről is, de örömfénnyel hozd a végzetem.

Forog!

A minden mindig úgy
változik, hogy minden maradhasson.
Jószívűségnek mutatott
feledéslelkűségbe
fordult testvérem.
De látom benned, hogy
Te is csak akkor akarsz adni,
ha nincs mit, azt is abból,
ami nem a Tiéd.
Lopni térsz hát magadba
s a sötét butít
szolgájává azok közé,
akiket lenézel.

Meteoropata

Kevély eső a szélben,
ostor vagy simító kéz,
éltet vagy az, mi a létben emészt.
Szemembe fogadom hát egy cseppjét,
s szelídül tőle minden.

Viharhoz

Nem azért jöttem, hogy
elvegyelek Téged magadtól
ruhában járó meztelen gyilkosom!
Nyállal hívlak selymeid közé,
bújni az édes után keserű
percek elől.
Talán csak úgy tudod
melyik szívhez húzol mint
ahogy a villám tudja
hova fog csapni.

A mindennel jöttünk
játszani, Te inkább
Lelkeddel a semmit
lökdösöd, mégis mindeneddel
a bennem lakó mindenséget.

Az utolsó konzílium egy szív felett


I.
Ki elé tenném kertedben,
s kertemben nyíló rózsáinkat,
ha nem Isten elé, hogy óvjon
legalább Téged rajtam keresztül?
S mégis, míg nem látsz, épp
csak engem, s fejedből nézel
csak, elkorhad szirmod
magadban a hideg évek alatt
érintésem nélkül és rózsáink
cefrévé oldják egymást
nélkülünk.

II.
Mondd, ha ily hirtelen
lobbansz fel, s alszol el,
nem csak játszol a más tüzével?
Az én tüzem visszaköszönt Rád.
Megint, s mégis belőlem a legmélyebbről.
Állj meg, csak meglátni engem.

III.
Térdem kemény értünk
ágyam mellett. S az ég mondta:
Egyek vagyunk, s
külön sose voltunk.
Mit ér egy Isten,
kiben senki sem hisz?

IV.
Bennem vagy!
És magadon kívül
mást mit keresnél?
Elporlott már hány, ki
feléd erővel játszott
az egymás szemétől
széthúzó táncot.
És közülük ki az,
aki úgy, mint én
csak rád vágyott?

V.
Akkor mondd meg Te,
milyen kút az, minek
csak addig van vize,
míg úgy érzed szomjan halsz,
s mire inni térsz fájdalmas,
kábult szomjaddal, elapad.
S Te a gémre feszülsz,
a porba esni a káva kövei közé,
súlyaiddal lábadon.

VI.
Menj! Fuss, rohanj!
Én meg csak félem, hogy
soha nem látod meg, ki
a legnagyobb szerelmét
most Neked tartja magában.
És akkor is csak egy
pillanatra vártam, hogy
odaadjam Neked,
Ki el se jött.

Szerelmes jobbik –én!

Egy nyíltabb karú ölelés,
Egy forróbb szívű világ-áldomás,
rád és rám, belőlünk.
S a reggeli harmat szagával együtt
ébredünk egymásba.

Bál van, a holtak s az angyalok
egy, és ugyanazt a keringőt járják
s csak a ritmus más lelkükben,
a dal más fülükben.

Oldalról lépnek egymással táncra
S mi is pont egymással szemből
jöttünk a örök ringatózásba.
Onnan is szállunk ki őrül fénnyel,
mit senki nem lát kívülünk
és igazán csak a sötét érzi jöttünket.

S az, hogy mikor, és hogyan
szakadunk ki, az már rég nem kettőnkön
múlik.

Téridőmátrix

Mindíg olyan árnyék
szerettem volna lenni,
aki látszik.
Mindíg olyan szó
szerettem volna lenni,
ami hallatszik a fájó zajban.
S lettem olyan szív értetek,
ami együtt lüktet a világgal,
mégis bennetek.

Megváltom nélküled, magam

Alakod csak rajzolom
tollal, szavakkal, könnyekkel.
Hangod lágyabb oltárságra
üldöz. Mi bennem van
Belőled… Arany, mint
lelked emléke tompuló
pupillám előtt.

Lelkemet elüvöltöttem hozzád,
s íme megtörik partjaid.

Erdőmben kettérohadt fába bújtam
nélküled, előlük.
A nedves kérget tekertem portestemre,
majd levéllé növesztettem magam
és így lélegzek együtt a világgal,
mert csak így szerethetlek a
szerelemnél is jobban.

Összekötött rövidek

Leadlie

Az elől futsz,
amit keresel.


Szerelem?

Kettős keresztvitel
a legszebb kálváriával.


Mostohámul

Hogyan bántanálak,
mikor csak a mindenem
vagy, s én csak a magam
senkije.

Tűzzel játszó én

Meghívott a Nyár az Ősszel keringőre,
feloszlatni az ezerszer hosszú
átkozott Telet.
S mind hiába.
A gyertyalángban lakó sámán is
megsúgta,
ott fogok elégni,
hova Ti fagyni jártok.

Végtelen közel

Ha egyszer, valakinek
a jobbik felem adhatnám,
magamból Téged
tépnélek ki.
S ha tudhatnám,
kinek kell megköszönni,
hogy ebbe a létbe
csöppentett egy kis életet,
savvá forralhatnám
a bennem élő megkötő Istenem.

„Akarlak”

Ha vérem adom
Húsom is kell, ha már az is tiéd
nem kellek, s eldobsz
Mert már a tied vagyok

Szép viszontlátás

Úgy érzem, valami elmúlt belőlem
Hittem, hogy megtaláltalak
Csak áss ki a vakítóan fehér hóból,
Hogy több lehessek, mint fehérben egy sötét alak
De én senki vagyok előtted,
Más szerelmét láttad meg belőlem
Ha valódban látnálak, belevakulnék,
Szerelmedből sose szabadulnék
S mint víz tűnik el a tóból
Úgy tűnnék el a világ elől egyetlen őszinte szótól

2006